A bátyám 11 éves volt, amikor apukánk meghalt egy vonatbalesetben. Most 22 éves, és úgy érzem, sosem dolgozta fel. Mit tehetnék érte?
Sziasztok.
11 éve történt. Én 7 éves voltam, a bátyám pedig 11.
Aznap iskolában voltunk. Én első osztályos voltam, ő ötödikes. Később mesélte, hogy már az iskolában hallotta, ahogy a gyerekek suttognak, hogy „valakinek meghalt az apukája”. Valószínűleg a tanároktól hallhatták. Akkor már rossz érzése volt.
Aztán a nagypapánk jött értünk az iskolába, ami nagyon szokatlan volt, mert általában ketten mentünk haza busszal. Emlékszem, hogy a tanár megkérdezte tőle: „Hogy bírja?” Akkor ebből még semmit nem értettem.
Amikor hazaértünk, az egész család a nappaliban volt, kivéve apukánkat. A nagymamám azt mondta: „Gyerekek, mondanom kell valamit…” A bátyám már ekkor megkérdezte: „Ugye nem apával történt valami?” Erre a másik nagymamám azt mondta, hogy de.
Aztán közölték velünk, hogy apukánkat elütötte a vonat.
A bátyám azonnal teljesen összeomlott. Ütötte a földet, kiabált, hogy „miért?”, „miért pont ő?”, és hogy „jöjjön haza”. Én anyukám ölében ültem, és 7 évesen igazából fel sem fogtam, mi történt.
Azóta eltelt 11 év.
Én sem vagyok teljesen jól, gyerekkorom óta pánikbetegséggel és erős egészségszorongással küzdök, de most a bátyám miatt írok.
22 éves, leérettségizett, megszerezte a jogosítványát, egyetemre jár, tehát kívülről nézve működik az élete. Viszont nagyon magába fordult ember lett. Soha nem volt barátnője, sőt még szűz is..kevés emberhez nyit, és ez alatt a 11 év alatt talán kétszer láttam igazán kifakadni.
Ma sírt, és olyan dolgokat mondott el, amiket még soha.
Azt mondta, azóta folyamatosan szorong. Ha meghall egy mentőt, rögtön azt gondolja, hogy anyukánkkal történt valami. Azt is mondta, hogy sokszor nem lustaságból nem csinál meg dolgokat (pl. takarítás, mosás), hanem azért, mert a szorongás teljesen lebénítja.
Anyukánkkal hárman élünk együtt, de ezekről a dolgokról nem igazán tudunk beszélni. Anyukám és apukám kapcsolata sem volt jó a halála előtt, ezért valahogy ez a téma mindig elmaradt a családban.
Nagyon nehéz volt hallani, ahogy most ennyi év után először őszintén beszél erről.
Énis bármit megtennék, hogy visszakaphassam. elmondhatatlanul hiányzik, utálom azt a tehetetlenséget, hogy semmivel nem tudom öt visszahozni
A kérdésem azokhoz szólna, akik elvesztettek egy szülőt gyerekként, vagy akik dolgoztak már fel hasonló traumát.
Mit tehetek érte testvérként? Hogyan tudnék segíteni neki? Érdemes lenne szakemberhez fordulnia ilyen hosszú idő után is? Van valaki, aki ennyi évvel később kezdte csak igazán feldolgozni a gyászt?
(ui:profilképemen én és ő vagyunk)