Az Eufória utolsó évada zseniális lett.
Sokan úgy érzik szörnyű lett az utolsó évad. Én pedig ezt egészen másképp látom. Tökéletesen felépült a sorozat. Az első két évadban tinik voltak a főszereplők akik az akkor fontosnak tűnő problémákat próbálják megoldani, túlélni. Csillogás lila fény, glitterek. Szerelmek, csalódások, barátságok, veszteségek.
Aztána valóságban és a sorozatban is sok-sok év eltelt. És átkerültünk a gimi világából a felnőtt élet sötét bugyraiba. Ahol magunknak kell biztosítani a megélhetésünket, a diákszerelem átalakul valami egészen másfajta kapcsolattá.
Nate és Cassie házassága pedig tökéletes görbe tükör a mai társadalomról.2 ember akik alig ismerik egymást összeházasodnak majd próbálják a csillogást és a tökéletes élet képét fenntartani aztán előbb utóbb utolérik őket a rossz döntések és azok eredményei. Rue pontosan azt csinálja amit eddig csak mostmár felnőttként.
Küzd valamiért amit mi egészséges emberek nem érthetünk meg soha. Azért ,hogy ő is normális ember lehessen. De egy függő aki ráadásul adhd-s vagy autista esetleg mániás depresszióval küzd... Nos igen ő halmozottan hátrányos helyzetből indul és talán sosem ér célba. Ott van Ali. Mindenki neheztel,hogy miért vele ér véget az utolsó rész. Én konkrétan bőgtem mint egy kisgyerek amikor az asztalnál ültek és elmondta az imát. A saját gyerekeit nem tudta felnevelni viszont Rue olyan volt neki mint egy lehetőség ,hogy jóvá tegye ezt a hatalmas hibát.
Őszintén szerette és azt akarta,hogy sikerüljön neki. Ott volt mellette és támogatta. Majd a végén saját lányaként hivatkozott rá. Ettől szebb dologgal nem is érhetett volna véget ez a sorozat. Az abszolút káosz, erkölcstelenség, pénz utáni vágy, drog, alkohol és gyilkosságok után az,hogy egy békés helyen a főszereplőnek kedves emberekkel ért véget a sorozat akik őszintén és tiszta szívvel emlékeztek meg róla, gyönyörű volt.
A sorozat rámutat egy paradoxonra:soha nem voltunk még ennyire „,szabadok" és ennyire összekötve (internet, közösségi média), mégis soha nem voltunk ennyire egyedül. A karakterek vergődése azt tanítja, hogy a digitális figyelem vagy a felszínes kapcsolatok nem tudják pótolni a valódi, emberi jelenlétet. A western-hangulatú erőszak éppen ezt a "mindenki a maga szerencséjének kovácsa" típusú rideg elszigeteltséget szimbolizálja.
Azt tanítja, hogy mindenki hordoz egy láthatatlan hátizsákot, tele traumákkal és félelmekkel. Méga legkeményebbnek tűnő karakterek (mint például Nate vagy Cassie) is csak kétségbeesett gyerekek, akik szeretetre vágynak, csak éppen a legrosszabb eszközökhöz nyúlnak érte. Ez empátiára nevel: arra hogy ne ítéljünk elsőre, mert a felszín alatt mindenki vívja a saját háborúját.
Talán a legfontosabb tanítás: a világ lehet sötét erőszakos és kiszámíthatatlan, de az, hogy mi hogyan reagálunk rá, a mi döntésünk. Rue az évad végén nem azért lett "jobban", mert a világ megváltozott körülötte, hanem mert ő döntött úgy, hogy másként akar benne létezni.
2
0