Lehet nem való nekem a kutyázás?
Sziasztok,
Van egy egy éves bichon havanesem, akinek szeparációs szorongása van. (Elvileg nem tragikus)
Január elején ismertem fel, hogy szeparációs szorongásról van szó, így akkor elkezdtünk egy trénerrel dolgozni, majd jöttek az újabbnál újabb próbálkozások, kutyasulik, trénerek stb, de továbbra se nagyon haladunk. - ha napközi után nagyon fáradt, akkor 5- 6 percet elvan, de egy átlag hétköznapon 1-2 perc után mancsol az ajtóra.
Azt érzem, hogy megbántam, hogy kutyám lett, ez nem nekem való és nem tudom azt nyújtani, amit gondoltam, hogy tudok.
Márciustól csak a tréningek alkalmával van egyedül, azóta minden programomról lemondtam, vagy ha muszáj menni valahova, akkor viszem magammal.
Teljesen tanácstalan vagyok, szégyent is érzek és azt, hogy sajnálom őt is, hogy nem tudok jó gazdi lenni.
Azon gondolkodtam többször, hogy keresek neki új családot, de akkor pedig lelkiismeret- furdalásom van és eszembe jutnak, hogy miket tanítottam neki, hogyan csintalankodott sokszor stb.
Az utóbbi egy hónapban elkezdtünk egy újabb trenerrel együtt dolgozni, aki segítségével jutottunk el a mostani szintre, de minden egyes rossz gyakorlást kudarcnak érzek és ez teljesen felemészt. Azt érzem, hogy ez annyira bennem van, hogy nem tudok ugyanúgy viszonyulni hozzá, mint a legelején.
Igazából nem is tudom, hogy miért írtam ezt ki. - talán csak jó volt megosztani.