u/Burnberry78

Sziasztok,
Kislányomra 7 évet vártunk, 5 év sikertelen próbálkozás, majd a harmadik lombik beültetés lett sikeres.
Amikor hazajöttünk a kórházból, beütött a baby blues elég keményen. Kellett kb 2 hónap, mire magamhoz tértem, és kb 3 hónap, mire elkezdtem élvezni is. Ezt az időszakot nehezítette az is, hogy a nagymamám (aki a mindenem volt) az utolsó heteit élte és csak én voltam segítség neki.
Lényeg a lényeg, most 6 hónapos és a napok nagyon nagyon idegőrlőek. Szerintem nagy mozgásfejlődésben van éppen, mert nagyon kúszna. Viszont nem megy még neki rendesen, ezért kb a nap 70%-ban mérges és sír.
Tegnap már rendesen sírtam én is, hogy hogy lehet valami ilyen nehéz, amire ennyire vágytam.
És akkor fogalmazódott meg bennem, hogy na, az én kislányom valójában nem kérte az életet, kvázi mi erőltettük rá. És ez eléggé megütött most.
Ettől még érezhetem nehéznek?
Lombikos anyák, el fogjátok mondani a gyereketeknek, hogy nem természetes úton fogantak?

Arra lennék kíváncsi, hogy aki felnőtt fejjel azt érzi, hogy normális nevelést kapott és kvázi nincs szüksége évekig terápiára járni, annak milyen gyerekkora volt? Aki úgy tud tekinteni a szüleire, hogy semmiféle neheztelése nincs irányukba, neki milyen szülők voltak a szülei?