Sajnos nálam is kialakult egyfajta egészségszorongás, folyamatosan beképzelek betegségeket és megkeseríti az életemet.
Ajánlották a pszichológust, de nincs heti 20-25 ezer forintom rá sajnos.
Ti akik jártok, milyen sűrűn teszitek és kit ajánlanátok egèszségszorongásra?
Mivel a munkában/magánéletben leginkább nők vesznek körül, ezért kénytelen vagyok dating appokon ismerkedni. Minden alkalommal olyan férfiakat fogok ki, akik érzelmileg elérhetetlenek/casual/szexuális kapcsolatot keresnek, “nem tudják” mit akarnak. Ha folyok az árral, és alkalmazkodom hozzájuk, akkor általában situtionship kapcsolatokban találom magam, ha viszont leszögezem, hogy komolyat keresek, akkor elijesztem őket. Már évek óta ebben vagyok, kiégtem és elegem van.
Járok terápiára, dolgozom magamon, igyekszem elfoglalni magam; de borzasztóan hiányzik egy kapcsolat az életemből. Nem tudom mit rontok el, így érdekelne más véleménye.
Sziasztok!
Röviden, Floxet 20mg antidepresszánst kaptam depresszióra, 11. napja szedem, felkelés után napi 1x. Jelenleg ott tartok, hogy még mélyebb a depresszió bennem, mint eddig volt.
Azzal tisztában vagyok, hogy idő kell mire kifejti a hatását egy antidepresszáns, illetve hogy az elején jellemzően rosszabbodnak a tünetek.
Bárki, aki hozzám hasonlóan antidepresszánst szed, akár ugyanilyet vagy bármilyet, kérlek írjátok le nekem a saját tapasztalataitokat. Kissé el vagyok veszve...
Előre is köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat!
Úgy érzem nem vagyok biztonságban ma este. Annyira erős a késztetés, hogy valami végzeteset csináljak. A környezetemben senki nem tud erről, a pszichológusomon kívül..
Szánalmasnak érzem magam de valaki nem szeretne beszélni? Hátha enyhül ez az érzés.
Az életem élhetetlen, nem emberi. Állati sorban vagyok. Rosszabb, mint a kínzás, mert ennek nincs vége, és értelmetlenebb, illetve igazságtalanabb. Meg tudom érteni azt, aki öngyilkos lesz, mert én is az leszek. Vége. Ennyi volt. Lefőtt a kávé. Ha nem aktívan is, de passzív módon biztosan tönkreteszem az életemet. Az, hogy gyógyszerekkel kell élnem, még jó, mert az is roncsol, nem csak a betegség. Jó lesz mindenkinek, ha meghalok, mert nem kell többet áldozni rám: sem pénzt, sem energiát. Ez van, ez az életem. Voltam, vagyok, de nem leszek. Mondhatni büszkén halok meg, mert megtettem, amit lehetett. Sőt többet, mert már-már túltoltam az életet, de ennél nem megyek tovább. Itt minden véget ér számomra, mert a bizalom, amit az életbe vetettem, a hamvába holt.
Nem várok semmit. Elegem van a félresikerült segítő szándékú próbálozásokból, mert én ez vagyok: a halál fia. Nem érzem magam rosszul viszont ebben a szerepben. Nem vagyok depressziós. Inkább szökellve suhanok a halál felé, mintsem szánakozva, búskomor magányban és reménytelenségben. Ez a vég, de én nem félek, inkább örülök neki, hogy a szenvedés nem állandó, és lesz kiút, hisz a halál változást hoz, és hiszem, hogy el tudok menekülni.
Nem, nem félek már semmitől, csak magamtól, és ezért ölöm meg azt, aki a legtöbbet bántott.
Eljutottam oda, hogy senki és semmi nem érdekel már, munka után végigszundizom a következő műszakig a napot, és ennyi az életem. Ha otthon vagyok, ágyban fekszem csak, ha neadjisten csinálok valamit, nem okoz többé örömet. Ha munkában vagyok otthon akarok lenni, de otthon sem szeretek lenni. Nem tudom a kiváltó okát ennek csak évek alatt egyre rosszabb.
23
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem dícséretre, elismerésre, vagy vállveregetésre vágyva írom le mindezt.
TLDR: Egy fiatal srác megállított biciklizés közben egy erdős szakasz szélén, és pár perc beszélgetés után világossá vált, hogy nagy baj van - megszökött, zavart volt, és nagyon rossz helyen járt fejben. Amikor elköszönt és elindult, még visszanézett és integetett, én pedig ott maradtam egy furcsa, nyugtalan érzéssel. Nem volt könnyű döntés, de felhívtam a rendőröket. Kiderült, hogy már keresték - és talán pont időben érkeztek.
Egy nehéz munkanap után gondoltam kiszellőztetem a fejem, és elmentem biciklizni. A hazaúton visszafele az egyik lejtősebb rész aljában állt egy fiatal, magas srác és intett nekem, hogy álljak meg, én pedig már pont megörültem, hogy kigurulhatok egy hosszabb, tempósabb etap után; a szívem zakatolt, és hallottam a saját zihálásom, ahogy kivettem a fülesem. Egyedül voltam (26/N), este fél 8 lehetett, nyilván akaratlanul is az összes rossz forgatókönyv átfut ilyenkor az ember agyán, pl. ez pont egy bokros, fás rész volt, akár lehetett volna csapda is... A zsigereim mégis azt súgták, hogy álljak meg.
- Szia, ne haragudj, hogy megállítottalak, de meg tudnád mondani kérlek, merre van a legközelebbi vasútállomás? kérdezte elcsukló hangon egy pipaccsal és egy sétabottal a kezében.
- Húha, persze, de most épp a semmi közepén vagyunk, szóval kb mindegy melyik irányba indulsz, balra és jobbra indulva is 1 óra séta lesz.
Beletörődve hallgatta a válaszom, majd egyszercsak a szemembe nézett, és kérdezte, hogy tudunk-e egy pár percet beszélni. Mondtam, hogy persze, miben tudok segíteni? Azt felelte, hogy majdnem nagyon nagy butaságot csinált, és neki már nincs értelme a világon lenni. Lefagytam. Közben folytatta, hogy ő egy iskolás táborból szökött meg, és senki nem tudja, hogy eljött onnan, és ő csak el akar tűnni előlük. Mondott még más dolgokat is, de ilyen mélységekben nem szeretném kiteregetni a beszélgetést.
Mondtam neki, hogy ez így nagyon nem lesz jó, biztosan aggódnak érte és már kereshetik mindenhol, úgyhogy értesíteni kellene a tábort és anyukáját is, hogy jól van, megvan. Azt válaszolta, hogy nincs nála telefon, és nem is tudja a számokat fejből.
- Hova valósi vagy? Itt laksz a közelben?
- A jobbra lévő városban lakok - felelte
- Jó, de azon belül hol? A part mentén az XY épület előtt vagy után?
- Után - válaszolta szomorúan.
Mondtam neki, hogy ezesetben érdemes lenne akkor jobbra tartania ha már úgy is ott lakik, illetve hogy hogyan, merre kanyarodik a bicikliút és hogy jut ki a part mellé. Itt nagyon furcsa volt, mert elkezdte memorizálni a hol-merre kanyarodás irányát. Egy helyi, aki itt él, pontosan tudja hol fut a part mentén a bicikliút.
Felajánlottam, hogy elkísérem egy darabon, mert pont nem messze voltunk egy vasúti átjárótól, és nagyon féltem, hogy az említett dolgok miatt tényleg meg is fogja tenni. Kedvesen elutasított, mondván, hogy ő sokat szokott túrázni, nem lesz baja.
Megkérdeztem, hogy hogy hívják, bemutatkoztam én is és kezet fogtunk. Még vagy 100x bocsánatot kért, hogy feltartott, és ilyen dolgokkal traktál engem. Amikor elköszöntünk, úgy éreztem, hogy egy kicsit jobban lett, de még mindig nagyon zavart volt.
Csak álltam a domb aljában, meredtem magam elé, miközben ő sétált fel. Egyszer még visszafordult, és mosolyogva integett, de ekkor én már a segélyhívót tárcsáztam. A segélyhívónak elmondtam az egész történetet A-Z-ig, majd legnagyobb meglepetésemre egy elég lekezelő hangnemben érkezett a válasz, "hogy akkor most ő miben is tud segíteni?". Itt azt hiszem egy kicsit kiakadhattam, mert nem igazán értettem, hogy eltűnt gyermek esetén mégis hogy lehet ilyen kérdést feltenni. Összekapcsolt a helyi rendőr kollégákkal, akik először is nagyon megköszönték a hívásom, mert már beérkezett a bejelentés a táborból az eltűnt gyermekkel kapcsolatban, és így megkíméltem őket XY hektárnyi erdő átvizsgálástól este, sötétedéskor.
A rendőrök kérték, hogy kövessem a fiút és maradjak vonalban velük, illetve mondjam meg a rendszámom. "Rendszámom? Biciklivel vagyok." Csend a vonal túlvégén. "Akkor nem is a főúton vagyunk éppen???"
Nagy nehezen (tényleg a lehető legrosszabb helyen voltunk), de odataláltak a bicikliút ezen részéhez, utánaeredtek, és mint az akciófilmekben, satut nyomva csikorogva megálltak és kipattantak a "szökevény" mellé. Az eddig is falfehér gyermek, azt hiszem most rémült igazán halálra.
Sajnos, mivel én voltam a bejelentő, nekem is oda kellett mennem. Egyszerre éreztem magam nagyon megkönnyebbültnek, hogy megkerült a fiú, és volt lelkiismeretfurdalásom, mert szegénynek a "nyakába varrtam" a rendőrséget. Amikor lehajtott fejjel odaértem, ő csak rám nézett, és mosolyogva mondta: "Egyszer ilyenen is túl kell lennünk nem?"
Felvették a jegyzőkönyvet, kiderült, hogy budapesti, tehát nem a jobbra lévő városban lakik, vagyis csak jogosan jelzett be a piros villogó felkiáltójel a fejemben. Elkérték az én adataim is, kérdezték, hogy én is a táborban voltam-e, de mondtam, hogy én csak egy nehéz munkanap után biciklizni szerettem volna egyet. A fiú mondta, hogy tudta, hogy nem fogom annyiban hagyni, mert "a nők nem ilyenek". Erre azt feleltem, hogy nekem is van két öcsém, ráadásul hasonló korosztályúak, és ha ilyen helyzetbe kerültek volna, akkor én is mérhetetlenül hálás lettem volna annak az idegennek, aki segített megtalálni őket, mert a családjuk nagyon várta volna őket otthon.
Megköszönték a segítséget, elköszöntek tőlem, én megöleltem a fiút, megkértem, hogy vigyázzon magára és hazaindultam.
A hazaúton egyszerre éreztem minden létező érzelmet lecsapódni: hálát, örömet, elkeseredést, lelkiismeretfurdalást, dühöt és tehetetlenséget. Én pedig csak tekertem és tekertem a maradék 25 km-en.
Hát, ez hosszúra sikeredett tudom.
Viszont ha legalább ennyivel hozzájárulhatok ahhoz, hogy legközelebb más is hasonlóan cselekedjen, akkor már megérte leírni. :)
Te melyik vagy?
Kíváncsi vagyok, ti hogyan élitek meg a kormányváltás óta a minden napokat. Még mindig érdeklődéssel követitek a politikai történéseket, vagy már inkább a könyökötökön jön ki az egész? Van, aki aggódik a változások miatt, vagy inkább bizakodó?A családi, baráti kapcsolatokban érződik még a politikai feszültség? Vannak még viták, esetleg veszekedések abból, hogy ki melyik oldalt támogatta, vagy kezd ez lecsengeni? Igazából csak érdekel
36 éves nő vagyok. A történet úgy kezdődik, hogy a családommal élek pontosabban édesanyammal az öcsémmel, és van egy párom is aki szintén nálunk él jelenleg nem tudunk albérletbe költözni anyagi okok miatt. A fiú testvérem nagyon agresszív, arrogáns, flegma, lekezelő pszichopata. Mostanában nagyon sokszor megaláz, és folyamatosan csúnyán beszél velem a páromat elhordja mindennek de én nem akarok konfliktusba keveredni mert folyamatosan azzal terrorizál hogy mehetünk alberletbe stb. Folyamatosan bármit csinálok semmi sem jó, én nem vagyok jó semmire, a parom szinten. Elhord minden hülyének, személyeskedik, fenyeget. Holott 7 eve édesapám halála óta én tartom el őket. A fiú testvérem a 7 év alatt összesen kb 100 ezer forintot adott haza a fűtőanyagba. Az élelmiszert, közüzemi számlákat én fizetem. Az étel sosem jó neki, semmi sem jó. Mindenki pocsék, mindenki hülye. Folyamatosan lelki terrorban tart, és fenyeget terrorizál. Mar nem tudom meddig bírom így. Tud valaki segíteni, ha ez tartósan jelen lesz ez az állapot a rendőrséghez forduljak vagy az önkormányzati jegyzőhöz?
Ezt nem fogom tovább tűrni. Cselekednem kell, mert ez überelhetetlen. Help?
A most tartottuk a barátnőm 30. szülinapját. Teljes erőbedobással készültem a dekorációval, tortát rendeltem, ajándék is a szíve vágya volt, stb..
Viszont nemrég volt a tesóm és a mamám szülinapja is. Tesóm, aki ugyanúgy 30 lett, kapott egy nagyobb értékű ajándékot, a mamám pedig vendégségben volt aznap náluk. Ennyi. Ezek viszont olyanok, amit a hétköznapokban is megadnék nekik.
Szvl azon filóztam, hogy nem gáz, hogy a barátnőmnek energiát nem sajnálva készültem, a családtagjaimat pedig nem ünnepeltem eléggé?
Aztán eszembe jutott, hogy azért lehet így, mert fordítva is így van. A barátnőim mindig kitesznek magukért. A családi események pedig általában sírással végződnek részemről, mert azt érzem, hogy rajtam kívül senkit sem érdekel. Mindig kiteszem a lelkem, mindenkinek próbálok a kedvében járni, mind az ételeket, mind az ajándékokat tekintve, közben ők meg mindig variálninak, problémájuk van, stb.
Ne értsetek félre, összetartóbb a családom, mint ahogy ebből az írásból látszik, de nagyjából az van, ha én nem kezdeményeznék, akkor valószínűleg nem lenne semmi..
Akkor most mégis miért van bűntudatom azért, hogy az utóbbi időben kicsit belefáradtam ebbe és annyit van erőm adni, amennyit kapok?
Sziasztok
Bocsánat, ha nem jó helyre írom.
A kérdésem igazából maga a cím.
Nagyon fontos, hogy NEM nyugtatóra van szükségem, hanem valami olyasmire, amitől “boldog” leszek.
Háziorvos írhat fel ilyesmit? Vagy szüksége van pszichológus szakvéleményére hozzá?
Nagyon köszönöm a válaszokat?
Pár hónappal ezelőtt az egyik legismertebb youtubernek volt könyvdedikálása (szerintem a csatolt képből kiderül, hogy kié), és én a tiszteletem és hálám jeléül vittem neki egy olyan ajándékot, ami egyrészt a hobbimmal kapcsolatos, másrészt meg a könyve és maga a személye is ihletet adott hozzá. Na meg pont akkoriban reklámozták a "Kétarcút", ami még egy löketet adott ahhoz, hogy egy korábbi, rajzfilmes multiverzumban játszódó de mégis hellyel-közzel realisztikus, modern western, felnőtt fan-fiction képregényemhez, amin 10 évig dolgoztam - és 189 oldal lett a végén - készítsek egy folytatást több év kihagyás után, már így 36 éves fejjel.
Pont előtte való nap még stand up előadása is volt, amin ott voltam, így szinte álomszerű volt, hogy egymás után két nap is láthatom élőben, ráadásul az utóbbiban még személyesen is beszélhetek vele egy keveset, na meg persze aláírathatom vele a könyvét is, nem mellékesen.
Az izgalom meg a stressz hatására, hogy gyorsan kell odaadnom a mögöttem levő sor miatt, nem tudtam nagyon részletezni, hogy mit adok át neki egy mappában (ami 5 db teszt oldalból állt, előtte csak szabadidőmben tudtam rajta dolgozni). Első szava, amikor kinyitotta a mappát, az volt: "Mi ez?!"
Hirtelen a szégyenérzet fogott el, meg hogy tényleg ennyire sz@r lenne, de már majdnem elcsukló hangon azért megpróbáltam elmagyarázni, hogy ez egy fan-fiction sztori, és ő ihlette az egyik karaktert benne.
Erre kicsit elképedve, de azt mondta, hogy "Otthon elolvasom". Persze megértettem -nem is vártam tőle, hogy ott helyben olvassa el mind az 5 oldalt- de lehet, hogy inkább csak udvariasságból mondta.
Ami miatt ide szántam ezt a posztot, az az, hogy azóta már több hónap eltelt, de még mindig eszembe jut, szinte mindennap ez az eset. Még mindig őrlődöm azon, hogy mit rontottam el, mit kellett volna mondanom, vagy hogy egyáltalán meg kellett volna-e mutatnom? Emiatt bizonytalan is vagyok, hogy egyáltalán érdemes-e folytatnom, vagy hagyjam az egészet a fenébe?
Meg ugye, hogy mit gondolhatott rólam? Lehet, hogy szefósnak vagy autistának hitt ezek után - pedig csak különc vagyok, azt aláírom. Esetleg gyernőtt, még azt sem tagadom.
Bár emlékszem, hogy mosolygott rám, de abban sem vagyok biztos, hogy az tényleg nekem szólt-e, vagy már készült a következő alanyhoz, akinek alá kell írnia a könyvét, én meg húzzak már végre a francba.
Tudom, hogy nem vagyok jó rajzoló, de ennek ellenére már tini korom óta csinálgatom a depresszióm ellensúlyozására. Eleinte csak sima fanart képeket csináltam MS Paintben főleg rajzfilmekről és szockó autókról. Miután befejeztem a "nagy" képregényt, kvázi visszavonultam. Azonban az egyik ilyen oldalon (nem a deviantART, bár ott is fent vagyok "alitta2" néven) idén novemberben lesz 20 éve, hogy regisztráltam, és arra is gondoltam egy amolyan visszatérésként ezt a folytatást, hiszen az elmúlt években maximum csak akkor rajzoltam, ha kértek tőlem valamit.
De így az eset után bennem van ez a fék, még annak ellenére is, hogy azóta még négy "áthidaló" oldalon már elkezdtem dolgozni, amikben pont a róla mintázott karakter még nem szerepel. Viszont a róla mintázott karaktert sem dobnám kukába, elvégre azért mintáztam róla, mert rajongója vagyok, és még most is szoktam nézni a videóit meg követem.
Szóval én egyáltalán nem haragszom rá, csak saját magamra, hogy egy álomból képes voltam rémálmot csinálni magamnak.
Ezért érdekelne, hogy volt-e már valakinek hasonló élménye, és hogyan tette túl magát rajta?
El lehet-e egyáltalán felejteni valahogy az ilyesmit, vagy örökre kísérteni fog?
U.i.: Bocs a hosszúságért. Most posztolok először redditen, még új vagyok itt :D
A kép csak egy kis szösszenet, bekerültem a csoportba és el se akarom hinni amit látok. BÁRMILYEN betegsége van itt bárkinek vagy gyerekének, 100% az oltás volt és rendesen megbeszélik, hogy hogyan lehet kibújni alóluk a gyámügy belekeveredése nélkül. Megértem ha nem akarsz minden oltást, de ami itt megy beteges.
Megosztanám hungary-ba is de még mindig nincs elég karmám (ami rohadt idegesítő)
Edit: a screenjeim kb semmik, tényleg lépjetek be, el se fogjátok hinni miket irogatnak, mivel hitegetik egymást és veszélyeztetik kisBABÁIKAT - konkrétan többnek rendes ügye van, folyamatban van, hogy a gyerekeit elveszik tőle.
A múltkor Kulja Andrást is szidták, meg kb az összes orvost, hogy hazudnak és nem tudnak semmit megh Kulja csak egy rezidens volt egész életében - majd amikor elküldtem az EUs önéletrajzát, (nem a wikipédiát) letámadtak, hogy én is hazudok:(
Szerintetek a social media tényleg rontja az emberek önképét és önbizalmát? Főleg arra gondolok, hogy szinte mindenhol csak a tökéletes arcbőrt, tökéletes ruhákat és a hibátlan életet látni, ami szerintem eléggé torz képet ad a valóságról, különösen a nők esetében. Kíváncsi vagyok, ti ezt mennyire érzitek problémának.
Sziasztok.
50 feletti anyám 20+ év után elvált apámtól. Kb másfél évig egyedül volt, aztán összejött egy vele egykorú férfival, akivel több, mint egy éve együtt vannak.
Brutálisan elbutult ebben a kapcsolatban és nyilván neki nem tűnik fel. 13-14 éves korom óta ad a véleményemre, munkahelyi dolgokban, magánéletben, stb. Rengetegszer kellett apám és közte közvetítenem. Ez egy másik probléma, abszolút nem egészséges, dolgozom rajta, tekintsünk most el ettől. Az utóbbi egy évben viszont kikéri a tanácsomat, aztán szarik rá, mert kedves párja teljesen az ellentétét mondja. 5/4 dologban igazam van, hogy az arányokat nézzük. Mégis megkapom, kizárólag az utóbbi 7-8 hónapban, hogy fiatal vagyok, ő a "felnőtt", neki több tapasztalata van, stb. 25 éves vagyok. Nyilván, fiatal. De 10 éve nem voltam az? Nem az zavar, hogy más véleményére is hallgat, hanem az, hogy sokszor nincs megindokolva sem, hogy miért. Csak ők megbeszélték. Egyébként eljátssza, hogy milyen jókat mondok, mennyire igazam van és aztán csinálja kb a tökéletes ellentétét a dolgoknak.
Akárhogy próbálok megértetni vele bármit, a sértődésig jut el, a megértésig, gondolkodásig nem. Próbálom virágnyelven körülírni a problémát, sértődés. Kimondom szó szerint, sértődés. Aztán ráfog mindent a mentális egészségere, az időbeosztásomra, meg arra amire tud. Két napig nem beszélünk és megjelenik, mintha mi sem történt volna. Most a szokásosnál jobban összevesztünk, mert meguntam, hogy mindig nekem kell nyelni. Vasárnap kéne tisztázni a dolgokat. Hogy induljak neki? Kifogytam az ötletekből.
20as eveim elejen jaro no vagyok ferjem a 30as evek elejen jar. 33 hetes terhes vagyok.
Sajnos volt egy vetelesem, aztan ujra terhes lettem es terhessegi depressziom lett. Emiatt voltak duhkitoreseim es eldurvult koztunk a helyzet a ferjemmel es ezert februar vegen kirakott otthonrol a draga anyjaek hatasara, akik miatt az egesz vita volt koztunk. 80 szazalekban miattuk veszekedtunk es ok alaztak folyton ami miatt egyre melyebbre kerultem. Soha semmi nem volt jo amit csinaltam. Az anyja mindig mindenbe jobb volt nalam. Az apja pedig mindig veleszolt a penzugyeinktkk kezdve mindenbe. Es konkretan ok raktak ki a lakasbol is es teljesen manipulaltak a ferjem… En akkor nagyon osszetortem es ezert szakember segitseget kerve teljesen jol lettem. O ezalatt nem tamogatott, nem is keresett, de telesirta az osszes ismerosunket, hogy o mennyire szeret es mennyire azt akarja hogy jol legyek.
Na hat jol lettem, elkezdtunk ujra beszelni. Voltunk parterapian is de keptelen volt eldonteni hogy mit akar. Hogy bekulni akar e vagy valni. Ha vele voltam minden jo volt, majd egyik pillanatrol a masikra bedepressziozott es ellokott magatol. Majd aztan nala aludtam, osszebujva aludtunk. Majd megint valni akart es ez igy ment 2 honapon keresztul. Mire nekem volt anyukammal egy vitam es sirva kertem, hogy had koltozzek haza es had vigyem oda haza a babat, mert szeretnem ha rendes otthona es csaladja lenne. O kozolte hogy nem, mert fel attol hogy mivan ha ujra vitak lennenek a kapcsolatunkban. Es folyamat ezzel ervelt, hogy mert mi van ha, mi van ha ujra vitak lesznek, mi van ha ujra depresszios leszek stb stb. Kozben en teljesen jol vagyok honapok ota es o az aki teljesen depresszios. Volt olyan hogy magzatpozban sirt a foldon es en nyugtattam, mert o nem akar elvesziteni. Barmikor mikor sirtam mert mar elegem volt hogy szivat, o mindig sokkal jobban kiborult, es vegul mindig en nyugtattam ot. Nekem ez is faj mert engem hagyott egyedul terhesen es velem szorakozik. Nekem kellett elkoltozzek a kozos itthonunkbol, megis mindig o az aldozat. Na hat mikor utoljara talalkoztunk, kozolte hogy neki ujfent idore van szuksege hogy eldontse mit akar, velunk lenni vagy nelkulunk. Azota nem keresett pedig volt terhesgondozasom is, meg se kerdezte mi volt ott. A vedonom mindig biztat hogy adjak neki idot, higyjem el eszhez fog terni es majd ha megszuletik a baba akkor ugyis rajon arra hogy mi vagyunk a csaladja. De en mar nemtudom hogy erre van e esely. Az a baj hogy az o csaladja nagyon nem birja elengedni es emiatt is lettem en depresszios, mert nem birtam, hogy folyamatosan beleszoltak az eletunkben. Mindenrol tudni akartak, mindent iranyitani akartak es nem tartottak tiszteletben a kereseimet. Na azota a ferjemet teljesen ellenem forditottak es ok tomik a fejet, hogy ez a hazassag mar nem negmentheto. Kozben ferjem elvileg minden este sirva alszik el mert hianyzunk neki…
Van ra esely hogy tenyleg a baba majd eszhez teriti es le tudja majd allitani a csaladjat? Es minket mint csaladjat fog valasztani es nem az anyjaekat? Oszinten nagyon tanacstalan vagyok…
A keresztény álarc mögötti rögvalóság: Hogyan nyerte meg a propaganda a családomat?
A volt kormány egyik legkevésbé említett bűne – miközben mindenki az ipari méretű korrupciót és az ország tönkretételét emlegeti – a keresztény értékek mögé rejtőzés.
Egy személyes példával élve: egy nagyon közeli hozzátartozóm folyamatosan igazolást keres arra, hogy miért jó a Fidesz-kormány. Mindent tagad, ami arra mutatna, hogy ez mégsem úgy van. Ez köszönhető annak az ipari méretű propagandának, ami a rendszer mögött áll. A keresztény értékeket teljesen elárulták, és ezzel a keresztény embereket is megvezették. Sokszor még az értelmes emberek sem látják be, hogy amit tettek, az abszolút nem fér meg a hirdetett morállal.
Pár példával élve, említettem ennek a hozzátartozómnak a Kaletta Gábor-ügyet. (Aki esetleg nem lenne képben az esettel: a magyar kormány perui nagykövete volt, akinél 19 000 gyermekpornográf felvételt találtak. A lebukását egy spanyol ajkú országokból kiinduló, az amerikai FBI által koordinált nemzetközi rendőrségi akció intézte, amely során rábukkantak arra a hálózatra, ahol kiskorúakról készült szexuális tartalmú felvételeket osztottak meg. Az eset következményeként megfosztották diplomáciai rangjától, bíróság elé állították, majd egy év felfüggesztett börtönbüntetésre és 540 000 forint megfizetésére ítélték.)
Példaként megemlítettem ezt a családtagomnak, és ő egyből keresett rá egy magyarázatot, hogy ez nem igaz. Konkrétan olyan propagandát talált mentségként, miszerint Kalettát csak el akarták lehetetleníteni, ezért feltörték a gépét, és elhelyezték rajta ezeket az anyagokat.
Ezek után megpróbáltam felhívni a figyelmét az ország valós állapotára – mint az egészségügy vagy a nehéz megélhetés –, de a propaganda által mindenre talált valami logikusnak tűnő magyarázatot.
Végül egyetlen dologgal tudtam áttörni a falat, ez pedig a Szájer József-ügy volt, amiről nem is gondoltam volna, hogy ennyire telibe fogja találni. A keresztény értékrenddel ugyanis sehogy nem fér meg a homoszexuális kapcsolat, illetve a kábítószer-fogyasztás.
(Szájer Józsefet Brüsszelben tartóztatták le a koronavírus-járvány idején, amikor a gyülekezés nem volt engedélyezett. Ő egy homoszexuális orgián vett részt, amely hangosra sikeredett, ezért a szomszédság csendháborítás miatt kihívta a rendőrséget. A helyszínre érkező járőrök Szájer Józsefet menekülés közben kapták el, éppen leereszkedni próbált az ereszcsatornán. A táskájában egy szem ecstasy tablettát találtak.)
Mélyen elkeserítőnek tartom, hogy a keresztény embereket ilyen szinten meg tudták vezetni – bár szerencsére nem mindenkit. Számomra a Szájer-ügy annyira nem is mondható durvának, ennél sokkal komolyabb dolgokat tett a volt kormány – gondolok itt a Szőlő utcára vagy egyebekre, de ezek még nem teljesen bizonyított dolgok.
Nagyon érdekesnek találtam, hogy a családtagom pont ezen a dolgon akadt fent a legjobban, miközben ennél sokkal vészesebb dolgok történtek az exkormányunk háza táján. Itt a fő árulás ugye az volt, hogy Szájer a Fidesz egyik alapító tagja, és állítólagosan teljesen keresztény értékrendet valló ember.
Keresztény értékekkel haknizni, miközben olyan dolgok folynak ebben a társulatban és a környékén, ami semmilyen morális mérce szerint nem normális, roppant elkeserítő. A liberális eszméket valló emberek sok esetben nem mennek ilyen messzire, és sokkal konzervatívabb viselkedést, illetve gondolkodásmódot tudhatnak magukénak, mint azok, akik állítólagosan kereszténynek vallják magukat.
Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre és a hasonló tapasztalataitokra: nektek volt-e hasonló, saját családon belüli történetetek?
Köszönöm, ha elolvastad, várom a hozzászólásaitokat és meglátásaitokat.
Címben a kérdés. Van értelme, vagy csak rosszabbul leszek?
Sziasztok!
Már van ugyan egy alapszakos diplomám (szintén Károlis, úgyhogy talán az egyházi és filós órákat be tudnám számítani), de szeretnék jelentkezni pszichológia szakra.
A Pécsi Tudományegyetemet és a Károlit néztem ki, mindennel együtt utóbbira 440 pontom lenne. Mindegy, hogy önköltséges vagy állami finanszírozású, de tartok tőle, hogy ez a pont vajmi kevés lenne a levelezőhöz. Nappalin mennyire kell bejárni? Megoldható lenne talán, hogy heti 1 nap szabikat kivegyek, de ideálisabb lenne, ha sikerülne bekerülnöm a levelezőre.
Pótfelvételi eljárásban jelentkeznék idén, nem dől össze a világ, ha nem kerülök most be, jó jövőre is. Esetleg tipp, mivel tudnék még pontot szerezni anélkül, hogy érettségiznék még egyet? 2 nyelvvizsgám már van.
Köszi előre is, ha segítesz :)