r/hungary_pszichologia

Sokáig azt hittem hogy csak az én családom ilyen reggeli pacsirta típus, de azóta megtudtam hogy nem, kis hazánkban ez viszonylag gyakori. Mármint az a mentalitás hogy minél előbb kell kelni és reggel hatra már fel legyen mosva, ki legyen teregetve, meg legyen főzve, a kutya meg legyen sétáltatva és lehetőleg még a kert is ki legyen gyomlálva.

Aztán az hogy délután négykor vagy éppen este mit csinálsz az már sokkal kevésbé érdekel bárkit is, a lényeg hogy reggel nyolcig mindenképp váltsd meg a világot és ezt add is mindenki tudtára azzal, hogy ha jó reggelt köszönnek neked 8:30-kor, fennhangon jegyezd meg hogy jó NAPOT kívánok. Ezzel is kommunikálva hogy neked mennyivel nagyobb dákód van mert te már hajnali háromkor felmostál. (Nyilván kicsit túlzok, de sajnos tényleg csak egy kicsit.)

​

ti milyen idokozonkent talalkoztok baratokkal,baratnokkel?

Sziasztok! Azt figyeltem meg ha kólát iszom rám tör egy ilyen folyamatos nyugtalanság szédülés bizonytalanág érzés és nem vagyok jól. Valakinek volt már hasonló?

Sziasztok.
Szeptemberben lesz egy éve, hogy együtt vagyunk a barátnőmmel. Az elején minden rendben volt.
Januárban kezdődtek a gondok. Az elején azzal indult, hogy már nem alszunk együtt (külön élünk) és szex sincs. Az elején azzal magyarázta, hogy jelenleg nem lenne képes élvezni az aktust, mert a családjára gondol (iráni állampolgár) a háború miatt, és orvostanhallgató is, vizsgaidőszak is volt, plusz nyomás, és ráadásul két helyen is kezdett dolgozni.
Elfogadtam és megértettem. Már tavasz volt amikor még mindig így állt a helyzet. Ekkor heti egyszer találkoztunk maximum fél órára. Korábban az elején akár egész napokat együtt töltöttünk. Azt mondta várják, nyáron szabadabb lesz és be pótoljuk. Vártam. Jött a nyár, de nem lett jobb a helyzet. Júniusban kezdődött a foci VB, és mivel vendéglátásban dolgozik, tudta hogy ez nehéz időszak lesz, ismét türelmet kért. Június 30-a óta szünetet tartunk, ekkor már 2 hete nem találkoztunk. Azt mondta azért, mert nem érzi hogy elég érzelmi támogatást nyújtok neki, ma már látom, hogy nem alaptalanul gondolja ezt, ő pedig nem tudja kielégíteni azt a vágyam hogy együtt töltsünk el időt. Azt is mondta azért nem akart sosem lefeküdni velem, mert annyiszor megbántottam, hogy már elvesztette minden szexuális vágyat irántam, mert annyi megbántottam.
Én ekkor teljesen összetörtem, úgy éltem meg, hogy ez a vége. Javarészt emiatt elkezdtem pszichológushoz járni, hogy fejlesszek magamon, az érzelmi intelligenciámon, hogy jobban tudjak azonosulni, kötődni. Július végén volt a szülinapom, aznap nem köszöntött fel. Este még próbáltam is felhívni, de nem sikerült elérnem. Ez nagyon rosszul esett, másnap mondtam neki. Akkor azt mondta, hogy meg is akart látogatni (más városban élünk), rendelt nekem tortát, ajándékot, virágot, de nem tudja miért nem ért oda hozzám. Mondta hogy szeret, a legjobbakat kívánja, majd jóvá teszi és be pótoljuk, de azt konkrétan nem mondta, hogy boldog születésnapot. Ezután hogy beszéltünk, jobban éreztem magam, újra azt éreztem, hogy szeret és hogy kellek neki.
Idővel sajnos elmúlt ez az érzés, általában így érzem nem is érdeklem. Van, hogy annak ellenére mikor nem dolgozik, sem válaszol akar 12 órán keresztül, majd csak annyit mond, hogy elfoglalt volt a dolgaival. Mikor ezt mondtam neki, hogy nem érzem hogy kellenék neki, nem tudom mit csinál, nem válaszol, rám förmedt, hogy nem hiszi el, hogy nem tudom megérteni, hogy elfoglalt, mert éppen költözésben van, és hogy miért vagyok ilyen támadó/durva (rude). Értettem a frusztráltságát, de ha nincs költözés is ez történik rendszeresen. Egyéb iránt meg ő kérte, hogy nyíljak meg jobban az érzelmeimről, és bármikor elmondom mi bánt, ez jön vissza, hogy milyen rossz ember vagyok, és hogy nem tudom megérteni ő most milyen nehéz helyzetben van. Tény, hogy átérezni teljesen nem tudom, de próbálom megérteni.
Itt vagyunk a jelenben, és ma azt mondta, nem hiszi el, hogy minden nap fel tudom idegesíteni valamivel. Mondtam neki, hogy nyilván nem szándékosan teszem, de sokszor nem tudom mi tevő legyek, és nem értem a viselkedését, megkérdeztem, hogy például tegnap mivel vontam magamra a haragját, de erre a kérdésre nem kaptam választ. Ez is nagyon gyakori sajnos, passzív-agresszív kommunikációt folytat felém, vagy indulatos, vagy egyszerűen ignorál engem vagy a kérdéseimet. Egyszer kétszer meg volt olyan, hogy nem válaszoltam 2-3 órán keresztül, és akkor hívott is, mert aggódott értem.
Háromszor mondta már, hogy keressek nyugodtan valaki mást, nem kell hogy várják rá. Természetesen ezt visszautasítottam, mert szeretem. Ebből nekem az jön át, hogy ő szakítani akar, csak nem meri meglépni/kimondani. Nyilván ez többször megfordult már az én fejemben is, de legbelül nem akarom, hogy megtörténjen. Ezt is mondtam neki többször, hogy úgy érzem nem alkotok szerepet már a jövőjében, ezt is ignorálta.
Mindig írásban kommunikálnunk angolul, a szünet óta akármikor próbáltam hívni, sosem tudta/akarta felvenni, és sosem hívott vissza sem.
Tisztában vagyok vele, hogy hibás vagyok a szituációban, és próbálok javítani a helyzeten amennyire tudok, nekem ehhez időre van szükségem. Amit biztosan tudok, hogy elrontottam, hogy nem hívtam elég gyakran amikor még nem volt szünet. Az utolsó csepp nála a pohárban az volt, amikor egyik este felhívott, hogy megnyugodjon, mert megjelent náluk a NAV, megbüntetni őket, mert egyik kollégája 18 éven alulit szolgált ki alkohollal. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem kell aggódnia, nem ő volt. Nem láttam ezt akkora problémának mint ő. A mai napig nem tudom pontosan mi volt a gond. Elfáradtam, hogy azt érzem ő nem akarja megmenteni a kapcsolatot.
Ezekről a dolgokról a pszichológussal részletesebben is beszélünk, ő mondta, hogy szívesen beszélne vele is, akar együtt, akar külön, de a párom ezt is visszautasította, hogy nem ér rá.
Igazándiból nem is tudom, milyen választ várok. Még saját magamban sem sikerült eldöntenem, hogy szeretném-e így folytatni, lesz-e valaha még olyan szép mint az elején. Szakítani félek, elveszíteni sem akarom, de azt sem szeretném, hogy azt érezze ebben a nehéz időszakban magára hagyom.
Köszönöm mindenkinek aki elolvasta és esetleg tud segíteni, tanácsot adni.

​

7–8. osztályban egy erős, hatosztályos gimibe jártam. Ez a bizonyos tanár (36 éves) nyolcadikban kezdett el tanítani engem, földrajzot és történelmet tanít. Én nyolcadik után felvételiztem újra és átmegyek egy másik, még erősebb gimibe.

2025 november környékén kezdtem iránta érzéseket táplálni. Külsőleg és belsőleg is nagyon tetszik, és azóta is nagyon erősen kötődöm hozzá. Az érzéseim azóta sem csillapodtak, lassan egy éve tartanak. Minden egyes nap gondolok rá, és szerintem már limerens is vagyok vele kapcsolatban.

Gyönyörű férfinak tartom, nagyon vonzódom hozzá, romantikus érzéseim vannak iránta. Más fiúba egyszerűen KÉPTELEN vagyok beleszeretni. Próbáltam, de nem megy.

Belsőleg is nagyon imádom, és sok szempontból olyan ember szeretnék lenni, mint ő. Sok mindenben hasonlítunk, hasonló az érdeklődési körünk is. Egyébként nagyon jófej és vicces, gyönyörű barna szeme van, és néha rám is mosolyog.

A vakáció alatt már vagy 20-szor álmodtam vele. Nem bírom elfogadni, hogy valószínűleg soha többé nem fogom látni. Nem bírom tovább nélküle, és egyszerűen nem tudom elengedni ezt az egészet.

Úgy érzem, hogy ez már beteges rajongássá vált nálam. Szó szerint megbetegít az egész: fizikailag is fájdalmat érzek miatta, nem csak lelkileg visel meg.

Autista vagyok, és erről az egész helyzetről már beszéltem pszichológussal is.

Nem tudom, hogy ez még „csak” egy nagyon erős szerelem/rajongás, vagy már tényleg valami problémásabb dolog. Mit lehet kezdeni egy ilyen erős érzéssel, amikor egyszerűen nem akar elmúlni?

Ja és még annyi, hogy jóval érettebb vagyok a korombeliekhez képest, ezt már többen megjegyezték.

Sziasztok,

Az idei nyár sokunknak nagyon megterhelő volt a hőség miatt. Nekem annyira, hogy szó szerint depressziós tüneteket produkálok. Korábban már diagnosztizáltak depresszióval (abból felépültem), ezért tudom, miről beszélek a tünetek alatt.

A szezonális depressziót télen szoktuk emlegetni, amikor sötét, borús az időjárás. Nálam épp akkor van minden rendben, és a nyár, a hőség őrjítenek meg.

Még a klimatizált lakásban sem tudom rávenni magam arra, hogy mindennapi rutintevékenységeket megcsináljak, mint a főzés és a takarítás. Az utcára legszívesebben ki sem tenném a lábam. Rosszul vagyok a melegtől, a szagoktól, mert nem tudom magamat egy percig sem kényelmesen érezni. Izzadok, melegem van folyamatosan. Már görcsben van a gyomrom, amikor tudom, hogy fel kell szállni a 3-as metróra. Halogatom a fontos feladatokat, mert el kell hagyni a lakást.

Engem egyáltalán nem hoz lázba a tengerpart. Én egy nyűgös, körülményes dolognak élem meg a strandolást is. Baszakodás az egész. Kellemetlen, kényelmetlen. Sírni tudnék, amikor meglátom, hogy megint 38 fok, verőfényes napsütés...

Azért indítom el a témát, mert érdekel, tapasztalt-e más is hasonlót. Én folyamatosan olyan visszajelzéseket kapok, hogy "nem vagyok normális" és "fura vagyok", mert fordítva vagyok bekötve.

DE annak is látom az esélyét, hogy csak kezdek a depresszióba visszacsúszni, és túlreagálom ezt a nyár dolgot. Eddig sem szerettem a nyarat, de idén rendesen megvisel pszichésen.

Tényleg szeretném megérteni ezt a gondolkodást, mert én teljesen máshogy működöm.
Nálam, ha valaki külsőleg nagyon megfog és erősen vonzódom hozzá, akkor kíváncsi leszek rá emberileg is. Szeretném megismerni, kettesben találkozni vele, beszélgetni, és megnézni, kialakulhat-e valami több. Nálam nagyjából működik a „külső megfog, belső megtart”.

Viszont hogyan működik az, amikor valaki nagyon erősen vonzódik a másikhoz, keresi vele a szexuális közelséget, de közben egyáltalán nem akar kapcsolatot, randizást vagy mélyebb ismerkedést?

Ráadásul alapból is érzelmileg távolságtartó: nem igazán bújós, nem kezdeményez mély beszélgetéseket, ritkán kérdez a másikról vagy arról, mi történik vele, nem nagyon mutat romantikus érzelmeket, és társaságban is képes szinte teljesen úgy viselkedni vele, mintha nem lenne köztük semmi. Közben kettesben viszont nagyon erős lehet a fizikai vonzalom.

Hogyan tud valakinél ennyire különválni a kettő? Mi történik bennetek akkor, amikor azt érzitek, hogy „nagyon vonzódom hozzá és szexuálisan akarom, de nem akarom jobban megismerni vagy megnézni, lehetne-e ebből kapcsolat”?

Nem elítélni szeretném ezt, hanem tényleg megérteni, mert számomra nehezen elképzelhető, hogy ekkora fizikai vonzalom mellett valaki ne legyen kíváncsi a másikra emberileg is.

12 éve élek szorongással pánikkal ami hol jobb hol rosszabb de mindig jelen volt kb 2 eve nagyon szarul voltam es melle jott a depresszio is alladoan sirtam panikoltam itthon cipoben ultem hogy ha ram jon a panik el tudjak indulni itthonrol azonnal mert azt ereztem menekulnom kell stb. Mondtam ez igy nem mehet tovabb es elmentem egy pszichiaterhez aki irt fel escitalopramot antidepresszanst sokat segitett de az alap problema nyilvan meg maradt pl auto nelkul nem megyek sehova mert akkor erzem magam biztonsagban ha ott van. Valakinek volt hasonlo?

Mi hozta vissza a képességet, hogy:

- tudj bárminek örülni

- tudj kikapcsolni

- tudj élvezni dolgokat s belelazulni

- egyáltalán megélni bármit (pozitívan)?

Megcsalt a párom, és most nem tudom, hogyan lehetne valaha újra megbízni benne
28M vagyok, a párommal 10 hónapja voltunk együtt. Meleg kapcsolat.
Nemrég kiderült, hogy a párom egy másik férfival többször is találkozott szex miatt. Ő 59M. Konkrétan láttam az üzeneteket, amelyekben arról beszéltek, mikor tudnak találkozni, és később be is ismerte, hogy többször találkoztak. A legrosszabb talán nem is maga a szex volt, hanem az, hogy korábban konkrétan letagadta. hónapokon keresztül azt állította, hogy ez egy monogám kapcsolat es, hogy bízzak benne sőt kiakadt, hogy nem hiszem el.
Azóta gyakorlatilag összeomlott bennem minden. Ő azt mondja, nagyon megbánta, szeretne velem maradni, és szerinte helyre lehetne hozni a kapcsolatot. Én is szeretem még, és valahol azt érzem, hogy ha biztosan tudnám, hogy ez soha többé nem történne meg, talán tudnék neki még esélyt adni.
A problémám viszont a bizalom.
Már a kapcsolat elején is nagyon sok időbe telt, mire elengedtem a „paranoiát”, a túlgondolást és azt az érzést, hogy mindig valami rosszat kell keresnem. Mert valojaban mindig ezután gyanakodtam, hogy megcsal, mert gyakran volt online társkereső oldalakon. Végül tényleg eljutottam oda, hogy bíztam benne. Elkezdtem elhinni, hogy biztonságban vagyok mellette, hogy ő az az ember, akivel lehet jövőt építeni, és hogy nem kell állandóan attól tartanom, hogy valami történik a hátam mögött.
Erre most kiderült, hogy pontosan az történt, amitől korábban féltem.
Ezért most nem egyszerűen azt érzem, hogy „megcsaltak”. Hanem azt is, hogy az a kép, amit róla és kettőnkről hónapok alatt felépítettem, darabokra tört.
Ő szeretné folytatni, én pedig még mindig szeretem, de jelenleg fogalmam sincs, hogyan tudnék valaha újra úgy ránézni, hogy tényleg biztonságban érezzem magam mellette.
Nem azt kérdezem, hogy „meg kell-e bocsátanom neki”, mert ezt majd nekem kell eldöntenem. Inkább azok tapasztalata érdekel, akik maradtak egy megcsalás után, és ténylegesen sikerült újra felépíteniük a bizalmat.
Mit csinált a megcsaló fél, ami tényleg segített?
Milyen konkrét dolgokból éreztétek, hogy valóban megváltozott, és nem csak azt szeretné, hogy minél hamarabb legyen minden olyan, mint régen?
És a legfontosabb: hogyan lehet újraépíteni azt a bizalmat, amit egyszer már nagyon nehezen sikerült felépíteni?
Nem akarom egész életében ellenőrizni a telefonját, nyomozni utána vagy állandóan azt keresni, hogy vajon megint történik-e valami. Én egy normális, biztonságos kapcsolatot szeretnék. De jelenleg elképzelni sem tudom, hogyan jutnék el odáig.
Akinek sikerült a második esély után valóban boldog és biztonságos kapcsolatot kialakítania: mi volt az, ami nálatok ténylegesen visszaépítette a bizalmat?

​

Egy 2001-es Toyota Yarisról beszélünk , ami már 5 éve velem van.

Elég sok mindent megéltünk együtt. Ráadásul akkor vettem, amikor 500 ezer forint volt az összes pénzem és kb az egészet erre az autóra költöttem.

Sajnos viszont egyre több a baj vele. Alul teljesen megette az idő. Nemrég a kipufogódob adta meg magát, most pedig az egyik hátsó futómű szakadt le. Lakatolni sem igazán lehet már, mert nincs ép felület, amihez hozzá lehetne építeni. Gyakorlatilag az egész alját ki kellene cserélni.

És itt jön a probléma: nagyjából annyiba kerülne a javítás, mint amennyit az autó ér.

Időközben már simán megengedhetnék magamnak akár egy 8–9 milliós autót is, én mégis ezt próbálom toldozni-foldozni. Sokan kérdezik, hogy miért nem veszek már egy újat.

Valahogy nem csak egy autó lett számomra. Az elmúlt 5 év alatt annyi emlék köt hozzá, hogy szinte az egész személyiségem összenőtt vele. Tudom, hogy racionálisan valószínűleg el kellene engednem, mégis nagyon nehéz.

Van itt valaki, aki érzett már hasonlót egy autóval kapcsolatban?

Hogy tudtátok, hogy ideje elengedni, mégis érzelmileg képtelenek voltatok rá?

Van egy párom kb2 éve aki külföldön él és teljesen változó, hogy mennyi időnként látjuk egymást 4-5nap - hónap. Kezdetben nem is volt ezzel bajom, viszont mostanában egyre jobban zavar az hogy egyedul erzem magam, es nincsen senki aki var otthon munka utan. Kicsit kezdem azt erezni magamban hogy tavolodok el tole, holott napi szinten beszelunk. Emellett O nagyon szeretne, hogy kikoltozzunk kesobbiekben (a munkaja miatt) kulfoldre, viszont ez nekem nem fekszik es jelen allas szerint nem is szeretnek kimenni, mert nekem itthon lenne megfelelo karrierlehetosegem, es a csaladomat, barataimat sem szeretnem hatrahagyni.

Azt erzem hogy meg szeretem a paromat viszont ez a helyzet kezd teljesen kikesziteni.

1-2 hete talalkoztam valakivel amugy csak barati alapon es nagyon egy hullamhosszon pendultunk es vegig ereztem hogy tobbet szeretne, es bennem is megmozgatott valamit. Nem tortent semmi, de nem azert mert ne lett volna ra lehetoseg, hanem azert mert huseges tipus vagyok.

Nem tudom hogy hogyan tovabb, lepnem kellene vagy maradjak?

Férfi vagyok, végtelen csóró családból jövök. Mindmàig öreganyáim hiteleit törlesztem, meg a gyerekkorom felnevelési költségeit. Mivel nincs ingyen semmi sem, elvégre Ők így gondolják.
Mindegy is, most sincs pénzem jogsira, de leakarom tenni. Mennyire prűd ciki gáz 30 felett?

8 éve vagyok benne egy kifejezetten jól működő párkapcsolatban. Annyi mindenen mentünk már át együtt, ott voltunk egymásnak a sikerekben és a kudarcokban is, tényleg egy erős szövetségnek gondolom a miénk.
De nyilván, ennyi idő után nem repkednek már a pillangók a hasamban, ha csak rá gondolok, a szerelemnek egy egészen más szintjét éljük, mint a legelején.

Észrevettem, hogy irigykedve tekintek azokra a közvetlen környezetünkben, akik friss kapcsolatba kerülnek bele. Mondván, hogy az milyen izgalmas lehet, érzelmekkel teli, tök jó lehet a nulláról megismerkedni valakivel, teljesen tiszta lappal indítani. Nálunk meg már mindketten nyitott könyvek vagyunk a másik számára. Tudom, hogy ennek is meg van az előnye, csak ennyi idő után nehéz benne meglátni. Ugyanakkor eszembe nem jutna eldobni a meglevő kapcsolatomat az újdonság varázsa miatt, csak érdekelne, más is szokott-e így érezni hosszútávú kapcsolatban, mi segít a helyzet realizálásában.

Köszi

Érdekelnének olyan történetek, ahol egy harmadik ember (barát, családtag, ex, ismerős stb.) valamiért megpróbált a pár közé állni.

Nagyon sokszor van, hogy mindennap van, hogy hetente a tüdőembólia a félelmem. Szorongok ha már egy picit nehezebb a légzésem, ha bekapódik a hátam ha fáj a lapockám, mindig a tüdőembólia jut először eszembe. Pedig a családba soha nem volt senkinek.

25 éves vagyok és ettől szorongok feszt, hogy tudnék ebből kijönni?? Tönkreteszi az életem, már nem egyszer voltam emiatt sürgősségin, az AI mát a hátfájdalomra azt szokta mondani, hogy menjek orvoshoz mert nem lehet kizárni….

Szóval adott egy 8 éves kislány. A nyári szünetben meg iskolaidőben suli után is a kedvenc időtöltése a minecraft. De más játékokat is játszik ps-en,telefonon.

Szeret mást is csinálni ha izgalmas program van. Tehát szeret sétálni,fagyizni,étterembe járni ,focizni,strandon a vízből nem lehet kirángatni,nagyon jól úszik.Néha szeret velünk társasosni,főzésben is segít,bár általában félúton megunja. Iskolaidőben heti kétszer sportol,kitűnő tanuló,kommunikatív. De ott is alig várja,hogy végre itthon játszhasson. Ha önmagát kell elfoglalnia,mert azért minden nap nem lehet egész nap szórakoztatni, szinte folyamatosan csak ez létezik számára,mint időtöltés. Rajzolni,kreatívkodni néha szeret,nagyon ügyes is benne,rengeteg alapanyagunk van hozzá. Van,hogy zenét hallgat,táncol,ügyesen olvas. De az idő nagy részében csak a gép köti le ha legózunk,kirakózunk,ott hagy,hagyományos játékok,játszótér már egyáltalán nem érdeklik.Mesét nézni se szeret. Mindig nagyon ingerkereső volt,kiskorában az adhd gyanú is felmerült.

Mennyira kellene aggódnom érte és szabályoznom ezt? Ha elküldöm a géptől félórát rajzol mondjuk vagy olvas de utána már kérdezgeti mikor mehet vissza játszani.

Egyáltalán mi az elvárható játéktevékenység egy 8 évestől?

Edit. Offline játszik de sajnos sokat. Nyáron kb. egész nap. kis szünetekkel más rövid programok beiktatva.De kütyü nélküli ,egy hetes ottalvós tábort választott magának a nyárra és nagyon élvezte. Sok barátja van,aktív. A viselkedésével nincs probléma, tehát kezelhető nem hisztizik,csapkod ha elveszem tőle de egy idő után nyűglődik,látványosan unatkozik.

A játék mintha lenyugtatná az agyát. Mert amúgy lefáraszthatatlan,nincs veszélyérzete és sajnos soha nem tudta igazán magát lekötni hagyományos játékkal,csapong .Ez valószínűleg az adhd tünete nála,fejlesztésekre is jártunk vele. Az iskolában is szenved,hogy unatkozik a folyamatos helyben üléstől, de szabálykövető,tudja,hogy mi az elvárt viselkedés,tehát példás a magatartása,szorgalma. Viszont mire hazaér már teljesen befeszül és alig várja,hogy játszhasson.

Ne hargaudjatok az ekezet nelkuli irasert kerlek 🥺🥺 Nos 19 eves fiu vagyok es erosen a 40+-tol folfele levo ferfiak vonzanak. Ezt mar alapjaban veve elfogadtam,egyutt elek vele,de gyakran bele gondolok hogy ez nem normalis es sosem lesz normalis eletem, mert idaig oke hogy elvesztettem nagyon szenvedve,de nem elveztem azt a szexet. Egyszer en is szeretnek egy olyan szeretet adni es kapni mint a hetero embereknel. Ugy gondolom felesleges eroltetnem egy korombeli fiuval a dolgot,ha egyszeruen nem vonzanak a korombeliek. Ez esik rosszul hogy havernal tobbre nem vagyok kepes a korombeli embereknel.. Szerintetek eljem ki magam oszinten es amig tudom addig az idosebbeket keressem vagy eroltetnem kene a fiatalabb embereknel is? Allami pszichologushoz tudok elmenni, ha azt ajanlanatok,hogy huzzak el pszichologushoz.

Sziasztok!

A kérdés a címben látható. Tegnap összevesztünk a férjemmel, ez indított el a gondolkodásban. Összeszedtem pár “tünetet” ami engem jellemez.

• Egyáltalán nem tudok spontán lenni. Szó szerint szorongani kezdek attól, ha valami későn derül ki (pl.: egy utazás), vagy ha megbeszélünk valamit és attól valaki el akar térni. Ilyenkor azt érzem, hogy szétesik körülöttem a dolog, és majd nekem kell magyarázkodni, hogy XY miért nincs ott a programon, vagy hasonlók.

• Vannak ételek, amiket képtelen vagyok megenni/megfogni öklendezés nélkül. Gyerekkorom óta nem eszek semmilyen gyümölcsöt, mert az állaguk gondolatától is öklendezek, hányingerem lesz, ha fel kell vágnom pl a paradicsomot gumikesztyű nélkül. Ha egymáshoz érnek az ételek a tányéromon akkor nem eszem meg őket (pl.: ha a virsli az előtt hozzáér a mustárhoz, hogy én azt szeretném).

• Fiatalabb koromban egyszerűen nem tudtam idegen emberekkel beszélni. A mekiben nem kértem magamnak ételt, hanem inkább megkértem egy ismerőst, hogy kérjen nekem. (Ezt a kioskok megoldották, illetve jobb is a helyzet. Most emberekkel dolgozom, de mentálisan nagyon sok erőmbe kerül, mikor mondjuk telefonon kell valakivel beszélnem akit nem ismerek még. Nem is nagyon merek telefonálni, ha valaki van rajtam kívül az irodában/szobában.)

• Nem tudom mennyit számít ide, de diszkalkuliás vagyok.

• Nem nézek új sorozatokat, csak ha muszáj. Mindig ugyan azt a 4-5 sorozatot nézem újra és újra, csak akkor nézek mást, ha a férjem akarja, de azok sosem tetszenek, teljesen mindegy miről szólnak. Pedig szeretném ezeket a sorozatokat is élvezni, de egyszerűen leblokkol, hogy nem a megszokott színészek/szinkronhangok vannak benne. Egyébként ha olyan sorozatot nézünk, amiben egy szeretett színész vagy szinkronhang van, akkor egyből tetszik, teljesen mindegy miről szól (pl.: a sima Dragon Ballt nem szeretem, de a Dragon Ball Superz-t igen, mert Czető Roland a hangja Vegitának benne).

Most így hirtelen ennyi dolog jutott eszembe, illetve nem is nagyon szeretném untatni a nagyközönséget. Esküszöm, vannak jó tulajdonságaim is, de ezek olyan dolgok, amik miatt azt érzem, hogy nem olyan jó az életminőségem.

Szerintetek hova fordulhatnék segítségért? Nem szeretném ha rámenne a házasságom vagy az életem arra, hogy ilyen furcsaságaim vannak, vagy mert máshogyan gondolkodom.

Köszi előre is!

Edit: elnézést mindenkitől, akit triggerelt a cím választás, igazatok van. Azt kellett volna címnek adnom, hogy kihez forduljak segítségért, mikor ilyen “tüneteim” vannak. Az étkezési problémám miatt gondoltam az autizmus spektrumra, mert nyilván olvasgattam én is már a témában, és nagyon passzolnak rám az ARFID tünetei, amiről azt olvastam, hogy egy spektrum zavar.

Egész életemben gyomoridegem volt (ezt örököltem , anyukám sokszor a hányásig is elment ha pl messzire kellett vezetnie, stb.) Habár szerintem én sokkal jobban kezelem ezt, azért én is átéltem pár olyan dolgot az életemben ami miatt rágörcsölök dolgokra. Nem is olyanokra amiket gondolna az ember, (pl állásinterjú) hanem inkább utazással vagy átmeneti kényelmetlen helyzetekkel kapcsolatos dolgokra. Ilyenkor sokat kell a WC-re járnom és emellé társul egy nagyon fura szorongás-szerű tudatállapot amiből nagyon nehéz kijönnöm. Ha durvább akkor még kontrollálatlan remegés is társul hozzá, meg talán valami félelem attól, hogy hányni fogok vagy hogy “rosszul leszek”, az orrfolyás is folyamatos. Ez ilyenkor a világ végének érződik valahogy. Ez sokszor éjjel vagy hajnalban van és emiatt csak úgy múlik el ha sikerül ezután elaludnom vagy esetleg hánynom. Ha reggel van akkor nem bírok enni, kb csak banánt vagy hasonlót, mert annyira félek, hogy bármivel triggerelni fogom ezt az állapotot. Nem tudom, ennek az állapotnak van-e valamilyen neve, de nem tetszik, hogy ilyen sokszor átveszi az irányítást. Idén nyáron elég sokszor kellett utaznunk vagy A-ból B-be eljutni, és ezért elég sokszor felütötte a fejét. 1 évet jártam pszichológushoz de más miatt, most úgy érzem megint érik emiatt. Annyira megfoghatatlannak érződik mert a gyakorlatban “csak” hasmenés van, de közben belül meg azt érzem, hogy a fejemben nem vagyok teljesen önmagam, eluralkodik rajtam ez a félelem vagy hogy nem tudom mi történik és hogy fogok kijutni ebből. Más is volt már hasonló helyzetben?