r/hungary_pszichologia

Team Leader vagyok egy multiban már sok éve, és egyre jobban bosszant az a jelenség, amit sajnos nagyon sűrűn tapasztalok, hogy az "introvertált vagyok" kijelentést kifogásként használják minden munkahelyi szitura vagy feladatra, amihez nincs kedvük.

- Nem tudok irodába járni dolgozni (heti 2 nap kéne bent lenni 5-6 órát) mert introvertált vagyok.

- Van valami ritka de hasznos skillem/tudásom, amit tök jó lenne átadni a csapatnak, de nem tudok róla előadást tartani nekik, mert introvertált vagyok.

- Nem tudok jól interjúzni egy előléptetésért pl, mert introvertált vagyok.

- Nem tudok a business partnerhez/más csapatokhoz/stakeholderekhez proaktívan odamenni és begyűjteni a projekt indulásához szükséges információkat, mert introvertált vagyok.

- Nem tudok kapcsolódni a kollégáimhoz, csapatépítőn részt venni, vagy csak az irodában a konyhában közösen ebédelni, ahelyett hogy az asztalomnál ülve fülest bedugva egyem a kajám, mert introvertált vagyok.

Világosítsatok fel kérlek, ha rossz mozit nézek, de szerintem az introvertált az egyáltalán nem azt jelenti, hogy instant vérző gyomorfekélyt kap, ha kettőnél többen vagyunk egy szobában vagy ha hozzászól egy másik ember. A fent leírtak nekem már inkább a szociálisan szorongó kategória, de nyilván senkit nem akarok random diagnosztizálni, csak nekem ez az állandó görcsös kerülése az emberekkel való kommunikációnak ez felfoghatatlan.

És sajnos nem tudok mit kezdeni azzal az állítással sem, hogy "vegyen fel/becsüljön meg a munkahelyem" csupán a skilljeimért meg a leszállított munkáért. Csapatban dolgozunk, sok terület közös kontribúciója adja a végeredményt, igenis nagyon sokat dob a latba, hogy képes-e valaki másokkal kapcsolódni vagy sem. És nem arról van szó, hogy kötelező minden nap munka után együtt kocsmázni vagy az irodai napot a konyhában chitchateléssel tölteni, de ne legyen már megugorhatatlan feladat egy meetingben felszólalni ahol haromnál többen vagytok.

Ti mit gondoltok erről? Tényleg mindenki azért képtelen a munkahelyén beilleszkedni, és a kollégáival beszélgetni, mert "introvertált"?

Sziasztok! Megpróbálom röviden összefoglalni.

A ma reggeli veszekedés úgy indult, hogy mondta álljak rá a mérlegre, de már elkezdtem reggelizni. Akkor kérdezte, hogy esetleg tegnap ráálltam-e. Mondom, igen és a súlyom egyelőre ugyanannyi, mint pár hete volt.

(Backstory: 12 éves korom óta kapom, hogy muszáj lefogynom, nem csak tőle, hanem a testvéreitől is. Sokáig a hátam mögött ment, hogy “a lelki békémet megtartsák”, majd ahogyan nőttem, egyre inkább az orrom alá nyomták.)

Ebből indult a lavina, hogy évek óta nyomja nekem, és továbbra sem fogytam (voltak évek, amikor sokat fogytam, de nem láthatták, mivel baggy, széles ruhákban jártam akkor is) és amíg az unokatestvéremnek sikerült 12 évesen (úgy egyébként, hogy a menstruációja is megállt hónapokra), akkor nekem miért nem?

Ebből lett az, hogy szégyell(t) velem bárhova is menni a kinézetem miatt, undorító vagyok stb stb. Mondta, hogy a két évvel ezelőtti nyaraláson volt a legjobb alakom, bár ott is kövér voltam, de az jobb volt, mint a mostani.

Na és innen megindult, hogy nem vagyok nőies, amiért nem járok kozmetikushoz és műkörmöshöz sem (tavaly nyáron voltam utoljára).
Aztán itt tolta, hogy majd miatta fogok pszichológushoz járni és majd őt (anyukámat) fogom a gonosznak beállítani, amiért, idézem “szépen, hátulról” megközelítve utalgatott, hogy dagadt vagyokxdd.
Itt feljött, hogy mindent értem és a testvéreimért csinál, és így hálálom meg neki, hogy így viselkedek?

Jaj, meg a veszekedés elején mondta, hogy nem érti miért mindig a szülők a felelősek a gyerek traumáiért(???), és mindennek két oldala van. Ekkor mondta, hogy majd 100 ezreket fogok a pszichológusomnak miatta kifizetni, aki majd Őt fogja hibáztatni.
Mocskosul unom már ezt a hülyeségeit, de ha beleállok a veszekedésbe, olyan ideges leszek, hogy sírni fogok. Ez megtörtént jópár hónapja, és az azutáni veszekedésben felhozta, hogy “jaj, akkor most is sírni fogsz??”

Sokat tett értem és a testvéreimért, de semmi nem jogosítja fel őt arra, hogy így viselkedjen. Ráadásul pont velem, aki konkrétan a jobbkeze volt, amikor apámmal elváltak (akkor voltam 11-12).
19 vagyok és minél idősebb leszek, annál durvábbak ezek.
Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett.

Edit: Kolis vagyok!! Hétvégente járok csak haza, ezért is idegesít, hogy ilyeneket csinál, mert csak 3 napot vagyok otthon.
Also, nem vagyok túlsúlyos!! Vékony sem vagyok, de elhízott sem. (165cm es 66 kg)
Igaza van, hogy van mit leadnom, de azt én inkább izomba formálnám át, ami szintén nem tetszik neki.

Edit 2: Egyébként őt az anyja pici kora óta éheztette, mert kisbabaként elkezdett hízni. Azóta van nála az a dolog, hogy este 6 óráig lehet csak vacsorázni, minden kis dolgon olvasni és megszállottan nézni a kalóriát, a kenyér ördögtől való stb stb. Ilyen veszekedések alkalmával már sokszor a fejéhez vágtam, hogy neki, az anyjának és a testvéreinek is pszichológusra lenne szüksége.

Sziasztok.

Tanácsra, segítségre, esetleg online társa lenne szükségem

11 éve vagyok házas.2 gyermekünk van.én F32 feleségem 37N. A testem egyben van, tele vagyok energiával, a házasságomból mégis teljesen kiveszett a szikra meg a szex.

Évekig abban a csapdában éltem, hogy ha „jófiú” vagyok – elmosogatok, átvállalom a terheket, elviszem nyaralni, nem veszekszem, és mindent ráhagyok –, akkor majd cserébe megkapom a vágyat. Belső, csendes elvárásaim voltak, amiket ő pontosan megérzett. Nyomásnak élte meg, én meg közben elfojtottam a frusztrációmat, és szép lassan egy tiszteletreméltó, de szexuálisan teljesen elfelejtett papucs lettem a saját házamban.

Közben éveken át a pornóba menekültem, függő lettem. De idén nyáron döntöttem egyet, és teljesen letettem. Ennek hatására kinyílt a tudatom, tisztán láttam magamat és a helyzetemet, és leálltam az önátveréssel.

Látom, ahogy a feleségem a feszültség és az elvárások elől a TikTokba meg a telefonozásba menekül,én már csak egy lakótárs vagyok aki mindent is megold,. Próbáltam a végtelen türelmet, számláltam a szexmentes napokat,és beszélni vele, de támadásnak éLTE meg, a párterapiát is elutasította. rájöttem, hogy a csendes mártírkodás nem férfias tartás, hanem csak egy fegyelmezett módja a házasságom leépítésének.

A bizalom is megingott, amikor láttam, hogy üzeneteket törölget a telefonján, miközben én kint szakadok meg a ház körül.

Geminis beszélgetésben válasz taglalta nyáron.

De közben házat tervezünk venni..vagyis szerinte..szerintem még így nem kellene bele menni egy közös nagy hitelbe....

Ezen a ponton elég lett: nem vagyok hajlandó tovább a kanapén ülve várakozni a figyelmére vagy kozelségéért kuncsorogni.az is baj ha kívánom..ez egy napi kínzó börtön..látom a feleségem, kívánom őt és testét, és már az érinteseket sem engedi.

Nincsenek olyan nagy barátaim akivel tudnék erről beszélni nap mint nap, és én magam sem tudom hogy kezdjek neki..csak azt érzem gyűlik bennem az egész és félek egyszer akkorát fog robbanni...mert ahogy írtam, én sosem veszekszem vele...

Köszönöm hogy elolvastad!

Lassan itt vagyok 22 éves és nem volt még egy normális párkapcsolatom sem. Középiskolában, ha valaki tetszett is nem kezdeményeztem, felém sem kezdeményeztek soha. Viszont egy jó ideje magányosnak érzem magam, ahol én élek nem nagyon akarok bulikban ismerkedni, főleg mert elég kétes alakok járnak oda, a városba, ahol lakom pedig nincs semmi szórakozási/ismerkedési lehetőség.

Gondoltam már ezért, hogy kipróbálnám a tindert és társait de van bennem egy erős "kínos érzés" hogy mi van ha ismerős lát meg rajta, vagy ha elítélnek miatta. Sokszor hallottam vissza hogy ez mennyire gáz, hogy vapaki csak így tud ismerkedni. Hiába tudom, hogy ezek hülyeségek, amik miatt felesleges aggódni, úgy érzem kell egy megerősítés nekem azzal kapcsolatban, hogy manapság is gáznak számít e.

Ti mit gondoltok erről?

Sziasztok!
Másodéves vagyok matematika bsc-n. A jövőben quantos pozik érdeklnének, vagy a data világa, de egyszerűen teljesen motiválatlan lettem az Ai miatt, a leépítések miatt, amiről hallani. Kicsit értelmetlennek érzek mindent, amit tanulok, mert tudom, hogy simán lehet, hogy mire munkába állnék, arra nem lesz junior pozi, vagy lehetetlen lesz bekerülni.

A mindennapjaimra is kihat ez a szorongás. Éjszara rosszul alszom, a zhkon is rosszabbul teljesítek, és nagyon gyakran hozom szóba sajnos másoknál is. Egyszerűen azt érzem értelmetlen ezt a szakot tanulnom.

Az egyetem mentál higiénes szakemberéhez jelentkeztem, és voltak is vele alkalmaim, de azt érzem nem nyújt igazi segítséget, nem érti teljesen a problémám.

Amikor a barátaimmal vagyok sokkal jobban érzem magam, de amikor egyedül, belülről őröl ez az egész. Tudom, hogy sodródnom kéne az árral, és lesz ami lesz, de nekem ez nem megy. Én olyan vagyok, hogy szeretek mindent előre tervezni, biztonsági játékos vagyok, és jelenleg semmi stabilitást nem érzek.

Ti mit tennétek, csak én látom ennyire pesszimistán jelenleg a dolgokat?

Sziasztok!

32 éves nő vagyok, a párom 33 éves férfi, 2 éve vagyunk kapcsolatban. Ez eddig a legbiztonságosabb és legegészségesebb kapcsolatom: a párom megbízható, törődő, érzelmileg érett, okos, kedves, helyes és elkötelezett irántam. Szeretek vele lenni, szeretem a személyiségét, az értékrendünk és a céljaink közösek, a hétköznapokban jól működünk együtt. Viszont úgy érzem, hogy valami hiányzik, nem vagyok szerelmes.

A kapcsolat kezdete óta bennem volt ez a bizonytalanság, vártam, hogy mikor leszek szerelmes, de nem történt meg. Hiányzik, hogy azt érezzem, "vele akarom leélni az életem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon és nem tudnám elképzelni mással, mert nincs jobb nála". Hiányzik, hogy szerelmesen elégedett és boldog legyek, fordítva is ugyanígy szeretve érezzem magam, izgatottan tervezzük a közös jövőt, várjam, hogy eljegyezzen és összeházasodjunk, stb.

Ő mindig is tudta, hogy így érzek, kérdezte, hogy mit csinálhatna másképp, de nem tudtam konkrét dolgot megfogalmazni. Annyira szeretném, ha ez sikerülhetne vele, mert ez a legjobb kapcsolatom, tökéletesnek látom őt és nagyon fájna elveszíteni. Magamat hibáztatom, hogy miért nem tudok boldog lenni, mikor minden meglenne, amire mindig is vágytam.

Tanácsot szeretnék kérni: hogyan tudnám ezt átfordítani magamban és fellobbantani vele a szerelem érzését?

Aki volt már hasonló helyzetben, elmesélné mi történt? Együtt maradtatok vagy szakítottatok? Mi történt utána? Megbántátok bármelyiket?

Mivel mindketten családot szeretnénk, záros határidőn belül döntenem kell, hogy együtt vagy külön folytassuk. Minden szabadidőmet az ezen való agyalás teszi ki, sajnos már 1 éve ez a téma lebeg a fejünk felett. Rengeteg ellentmondó tanácsot olvastam már, az egyik oldal azt mondja, hogy "bízz a megérzéseidben, a megfelelő embernél ez nem lesz kérdés", a másik oldal pedig, hogy "a szerelem elmúlik, a kapcsolat egy döntés, amiért dolgozni kell, a stabilitás és a kompatibilitás fontosabb".

Jártam már pszichológusnál, akivel 4 hónapig próbáltuk kibogozni ezt, de nem sikerült még döntésre jutnom. Nagyon el vagyok keseredve.

Én nagyon szeretek csendben egyedül lenni, de a legtöbb ember nem tud így maradni. Állandóan vagy a tv szól, vagy zenét hallgat, vagy megy valahova, csak ne legyen egyedül. Miért menekültök a nyugalom elöl?

Ki milyet szed, milyen tünetekre szedi, illetve tapasztaltatok-e valamilyen negatív hatást? Legrosszabb esetben mire lehet számítani? Folytonos szédülés leginkább beszéd közben egy furcsa lebegőszerű érzés a fejemben, “agyiköd”, nehéz koncentráció/gondolkodás, lefagyás, lelassulás, semmi nem tud meghatni igazán, nem érzem a “határt”, hogy mi az amit szabad, mit nem állapotban vagyok és szeretnék ebből minél hamarabb kijönni, fogalmam sincs érdemes lenne-e belevágnom gyógyszer szedésbe, mert félek, hogy csak még lejjebb csúszok ettől. Ha megosztanátok a tapasztalataitokat azt hálásan megköszönném!

Sziasztok!
8 éve vagyunk együtt, 4 éve házasok, van egy 3 éves gyerek.
Jól indult a kapcsolatunk, minden úgy alakult ahogy a nagykönyvben megvan írva.
Szerelem, eljegyzés, ház, házasság, gyerek.. és most itt vagyunk hogy válunk.
Mindenben egyetértettünk, egy volt a célunk.
Az egyedüli probléma ami volt eleinte, hogy én (a nő) keveseltem az együtt töltött időt. Sokszor jeleztem, akkor utána megbeszéltük, volt együtt töltött idő, aztán újra elmúlt. De elvoltunk.
Aztán jött a gyerek, a férjem meg eleinte ott volt, aztán egyre ritkábban volt velünk, nyomta a munkát, maszekolt a műhelyben, jöttek a haverok, valaki mindig volt vele, “dolgoztak”.
Ekkor már azért elég sok volt a veszekedés, de haladtunk az életünkben, viszont már nem olyan volt nekem, elhidegültem. Ekkor még akartam beszélni.
Aztán munkahelyet váltott, abba maradt a maszek, ha baj volt szerinte “hisztiztem”.
Nálunk sose volt családi étkezés, alig járunk el valahova, nehezen vette ki a részét a családi életből, folyamatosan a pénz körül forog az agya.
Olyan szinten veszekszünk már, hogy csak mindenki a sérelmeit mondja..
Már ott tartunk, hogy nem tudjuk megbeszélni, sajnos csak folyamatosan bántjuk egymást.
Igazából szerintem ő is így van már.
Én nem ebben akarom felnevelni a gyereket.
Sajnos úgy érzem, hogy nem úgy vagyok a társa, ahogy én szeretném, hogy egyenrangúak vagyunk.
Viszont óriási félelem van bennem.?

A volt (lány, én is lány vagyok) lakótársam, akit a mai napig nagyon szeretek már egy hónapja nem ír vissza. Legyen a neve B. Beszélgetés közepén teljesen eltűnt. Azóta mással is kerestem, egyszer sem kértem tőle semmilyen szívességet, nem voltam bántó sem, vagy fárasztó. Ez azért is volt érdekes nekem, mivel nyáron meglepetés szülinapot rendeztek nekem és egy másik volt lakótársamnak, viszont gyanús hogy a másik laktárs miatt volt megünnepelve az én szülinapomon is. Együtt voltunk fesztiválokon is. Ősszel az új lakótársának, (aki az én lakótársam is volt, legyen a neve Á.) szülinapjára is meghívott, amit ő szervezett, azonnal felajánlottam hogy segítek bármiben, sajnos nem lett megtartva a szülinap. Szóval az első másfél hét alatt nem volt nekem se probléma, hogy nem írt vissza. Viszont beszéltem barátokkal, akiknek rendszeresen visszaírt. Olyanoknak is, akik tudom hogy távolabb állnak tőle, mint én. Egy hónap ignorálás után már azért fáj a dolog. A volt lakótársakkal elkezdtünk szervezni egy összejövetelt, először nálam találkozna mindenki. Ezzel is kerestem már, viszont ugye nem válaszol, pedig meglepetést szerettem volna csinálni neki is. Közben Á. felhívott, hogy szeretne velem és B-vel tanulni, amúgy is rég nem találkoztunk. Megbeszéltük az alkalmat, és hallottam a telefonban, ahogy B. köhög a háttérben. Azonnal szóltam erről, hogy hallom B-t, viszont Á. bevédte, és azt mondta hogy ő volt. Éreztettem vele, hogy tudom hogy hazudik, de nem mondtam ki konkrétan, egyszerűen témát váltottam. (évekig lakótársak voltunk B-vel és Á-val, felismerem, hogy köhög. A lokátoron láttam, hogy ugyanott vannak. Ráadásul nehéz lenne úgy beszélni megállás nélkül hogy ugyanabban a pillanatban köhögsz is...) Megkérdeztem Á-t a telefonban, tud-e valamit B-ről, hogy jön-e hozzánk ő is a megbeszélt időpontban, amikor a lakótársakkal találkozunk. Azt mondta, hogy nem tudja, amikor már volt róla szó, és tisztán hallhatóan B ott ült mellette.

Nem tudom, hogy egyáltalán szeretnék-e többet beszélni velük ezek után. Bánt, hogy nem tudom elérni B-t és így meg sem tudjuk beszélni, mi a probléma. Tudtommal egyszer sem ártottam neki, így csak a személyemmel lehet baja. Egyébként ritkán beszéltünk amúgy is messengeren amióta elköltözött, de akkor is tartani szeretném vele a kapcsolatot. És az is bánt, hogy Á. ahelyett, hogy segítene megoldani ezt a helyzetet, inkább hazudott nekem. Ráadásul nem először.

Szerintetek érdemes egyáltalán küzdenem ezért a barátságért? Nekem nagyon sokat jelentett ez az egész, és akárhányszor magamba nézek, nem értem, mit rontottam el. Kicsit olyan, mintha egy családtagot veszítettem volna el.

Mit gondoltok?

​

Most eltekintve attól, hogy a nyugdijak nagy része sem elég semmire. Mit csinál az, aki semmit nem kap, de a munkaerőpiacra sem kell? Megy az utcára csövesnek vagy bűnözőnek áll és bevonul a börtönbe? Öngyilkos lesz? Belegondolok, hogy nekem is muszáj bejelentés nélkül 1500-ért dolgoznom/óra és az ismerősi körömben sem jobb a helyzet, sokan 1200-1500-as órabéreket kapnak nyilván teljesen feketén vagy max szürkén, nem jutnak előre, más lehetőség meg nincs. Mit fogunk/fognak csinálni 70 évesen? ( de akár mondhatni 50 körülit is, mert afelett már halottnak könyvelik el az embert a munkaerőpiacon).

2 fiú, 4 és 6 évesek, esküszöm, mindig rájuk szólunk, neveljük őket, szépen, egy idő után már szinte emelt hangon, nincsenek elkényeztetve, de válaszkészen neveljük őket. Nagyon nagyon szemtelenül tudnak viselkedni, nem pakolnak el stb. Rendes családban élnek, foglalkozunk velük, nagy ház, kert stb. Iszonyatosan elevenek és egymást viszik a rosszakodásba. Testi fenyítes nincs, csúnya nevelés nincs, büntiszék van, de az se válik be.

Tehát ha volt olyan szerelmed amely nem tudott beteljesülni - a körülmények miatt - azzal végül mi lett? Mennyi ideig vágyódtál utána? Hogy tudtad végül lezárni?

Esetleg évek múltán, ha megváltoztak a körülmények újra onnan tudott folytatódni a dolog vagy már örökre így maradt?

Miért van az, hogy ha megszületik a gyerek akkor az apukák kb megkattannak? (Vagy csak az én férjem)

1hónapja született a második kisfiunk, az első már ovis.

Mind a két gyereket szerette volna, sőtt azt tudom mondani inkább ő szeretett volna jobban gyerekeket, mint én. Ehhez képest az első fiúnk születése után mindig kereste a kibúvókat, hogy ne nagyon legyen otthon. Pl koncertre ment, programozott anyukával vagy haverokkal ment iszogatni meg focimeccsre járt.

Most a második gyerkőcnél is eljárogat, de nem annyit, mint az első születése után. Helyette a telefonját nyomja megállás nélkül, ki sem néz belőle. Ha megkérem valamire húzza a száját, halogatja, hogy előbb ő megfürdik meg eszik meg lepihen és talán utánna hajlandó megfogni a babát, hogy tudjak pisilni menni vagy a nagyobb gyerkőcöt intézzem.

Amit tényleg segít az az, hogy reggel elviszi oviba a nagyot és elmegy boltba (de néha azért is könyörögnk kell)

Más férje is így viselkedik?

Férjek/apák miért csináljátok ezt?