Hogyan lehet lelkileg feldolgozni egy számodra kínos szituációt, amiben egy ismert ember előtt járatod le magad?
Pár hónappal ezelőtt az egyik legismertebb youtubernek volt könyvdedikálása (szerintem a csatolt képből kiderül, hogy kié), és én a tiszteletem és hálám jeléül vittem neki egy olyan ajándékot, ami egyrészt a hobbimmal kapcsolatos, másrészt meg a könyve és maga a személye is ihletet adott hozzá. Na meg pont akkoriban reklámozták a "Kétarcút", ami még egy löketet adott ahhoz, hogy egy korábbi, rajzfilmes multiverzumban játszódó de mégis hellyel-közzel realisztikus, modern western, felnőtt fan-fiction képregényemhez, amin 10 évig dolgoztam - és 189 oldal lett a végén - készítsek egy folytatást több év kihagyás után, már így 36 éves fejjel.
Pont előtte való nap még stand up előadása is volt, amin ott voltam, így szinte álomszerű volt, hogy egymás után két nap is láthatom élőben, ráadásul az utóbbiban még személyesen is beszélhetek vele egy keveset, na meg persze aláírathatom vele a könyvét is, nem mellékesen.
Az izgalom meg a stressz hatására, hogy gyorsan kell odaadnom a mögöttem levő sor miatt, nem tudtam nagyon részletezni, hogy mit adok át neki egy mappában (ami 5 db teszt oldalból állt, előtte csak szabadidőmben tudtam rajta dolgozni). Első szava, amikor kinyitotta a mappát, az volt: "Mi ez?!"
Hirtelen a szégyenérzet fogott el, meg hogy tényleg ennyire sz@r lenne, de már majdnem elcsukló hangon azért megpróbáltam elmagyarázni, hogy ez egy fan-fiction sztori, és ő ihlette az egyik karaktert benne.
Erre kicsit elképedve, de azt mondta, hogy "Otthon elolvasom". Persze megértettem -nem is vártam tőle, hogy ott helyben olvassa el mind az 5 oldalt- de lehet, hogy inkább csak udvariasságból mondta.
Ami miatt ide szántam ezt a posztot, az az, hogy azóta már több hónap eltelt, de még mindig eszembe jut, szinte mindennap ez az eset. Még mindig őrlődöm azon, hogy mit rontottam el, mit kellett volna mondanom, vagy hogy egyáltalán meg kellett volna-e mutatnom? Emiatt bizonytalan is vagyok, hogy egyáltalán érdemes-e folytatnom, vagy hagyjam az egészet a fenébe?
Meg ugye, hogy mit gondolhatott rólam? Lehet, hogy szefósnak vagy autistának hitt ezek után - pedig csak különc vagyok, azt aláírom. Esetleg gyernőtt, még azt sem tagadom.
Bár emlékszem, hogy mosolygott rám, de abban sem vagyok biztos, hogy az tényleg nekem szólt-e, vagy már készült a következő alanyhoz, akinek alá kell írnia a könyvét, én meg húzzak már végre a francba.
Tudom, hogy nem vagyok jó rajzoló, de ennek ellenére már tini korom óta csinálgatom a depresszióm ellensúlyozására. Eleinte csak sima fanart képeket csináltam MS Paintben főleg rajzfilmekről és szockó autókról. Miután befejeztem a "nagy" képregényt, kvázi visszavonultam. Azonban az egyik ilyen oldalon (nem a deviantART, bár ott is fent vagyok "alitta2" néven) idén novemberben lesz 20 éve, hogy regisztráltam, és arra is gondoltam egy amolyan visszatérésként ezt a folytatást, hiszen az elmúlt években maximum csak akkor rajzoltam, ha kértek tőlem valamit.
De így az eset után bennem van ez a fék, még annak ellenére is, hogy azóta még négy "áthidaló" oldalon már elkezdtem dolgozni, amikben pont a róla mintázott karakter még nem szerepel. Viszont a róla mintázott karaktert sem dobnám kukába, elvégre azért mintáztam róla, mert rajongója vagyok, és még most is szoktam nézni a videóit meg követem.
Szóval én egyáltalán nem haragszom rá, csak saját magamra, hogy egy álomból képes voltam rémálmot csinálni magamnak.
Ezért érdekelne, hogy volt-e már valakinek hasonló élménye, és hogyan tette túl magát rajta?
El lehet-e egyáltalán felejteni valahogy az ilyesmit, vagy örökre kísérteni fog?
U.i.: Bocs a hosszúságért. Most posztolok először redditen, még új vagyok itt :D