Semmi értelme az életemnek. Meg kell halnom. Ennyi volt.
Az életem élhetetlen, nem emberi. Állati sorban vagyok. Rosszabb, mint a kínzás, mert ennek nincs vége, és értelmetlenebb, illetve igazságtalanabb. Meg tudom érteni azt, aki öngyilkos lesz, mert én is az leszek. Vége. Ennyi volt. Lefőtt a kávé. Ha nem aktívan is, de passzív módon biztosan tönkreteszem az életemet. Az, hogy gyógyszerekkel kell élnem, még jó, mert az is roncsol, nem csak a betegség. Jó lesz mindenkinek, ha meghalok, mert nem kell többet áldozni rám: sem pénzt, sem energiát. Ez van, ez az életem. Voltam, vagyok, de nem leszek. Mondhatni büszkén halok meg, mert megtettem, amit lehetett. Sőt többet, mert már-már túltoltam az életet, de ennél nem megyek tovább. Itt minden véget ér számomra, mert a bizalom, amit az életbe vetettem, a hamvába holt.
Nem várok semmit. Elegem van a félresikerült segítő szándékú próbálozásokból, mert én ez vagyok: a halál fia. Nem érzem magam rosszul viszont ebben a szerepben. Nem vagyok depressziós. Inkább szökellve suhanok a halál felé, mintsem szánakozva, búskomor magányban és reménytelenségben. Ez a vég, de én nem félek, inkább örülök neki, hogy a szenvedés nem állandó, és lesz kiút, hisz a halál változást hoz, és hiszem, hogy el tudok menekülni.
Nem, nem félek már semmitől, csak magamtól, és ezért ölöm meg azt, aki a legtöbbet bántott.