Mi lett volna, ha tovább biciklizek - lehet, hogy egy élet múlott rajta?
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem dícséretre, elismerésre, vagy vállveregetésre vágyva írom le mindezt.
TLDR: Egy fiatal srác megállított biciklizés közben egy erdős szakasz szélén, és pár perc beszélgetés után világossá vált, hogy nagy baj van - megszökött, zavart volt, és nagyon rossz helyen járt fejben. Amikor elköszönt és elindult, még visszanézett és integetett, én pedig ott maradtam egy furcsa, nyugtalan érzéssel. Nem volt könnyű döntés, de felhívtam a rendőröket. Kiderült, hogy már keresték - és talán pont időben érkeztek.
Egy nehéz munkanap után gondoltam kiszellőztetem a fejem, és elmentem biciklizni. A hazaúton visszafele az egyik lejtősebb rész aljában állt egy fiatal, magas srác és intett nekem, hogy álljak meg, én pedig már pont megörültem, hogy kigurulhatok egy hosszabb, tempósabb etap után; a szívem zakatolt, és hallottam a saját zihálásom, ahogy kivettem a fülesem. Egyedül voltam (26/N), este fél 8 lehetett, nyilván akaratlanul is az összes rossz forgatókönyv átfut ilyenkor az ember agyán, pl. ez pont egy bokros, fás rész volt, akár lehetett volna csapda is... A zsigereim mégis azt súgták, hogy álljak meg.
- Szia, ne haragudj, hogy megállítottalak, de meg tudnád mondani kérlek, merre van a legközelebbi vasútállomás? kérdezte elcsukló hangon egy pipaccsal és egy sétabottal a kezében.
- Húha, persze, de most épp a semmi közepén vagyunk, szóval kb mindegy melyik irányba indulsz, balra és jobbra indulva is 1 óra séta lesz.
Beletörődve hallgatta a válaszom, majd egyszercsak a szemembe nézett, és kérdezte, hogy tudunk-e egy pár percet beszélni. Mondtam, hogy persze, miben tudok segíteni? Azt felelte, hogy majdnem nagyon nagy butaságot csinált, és neki már nincs értelme a világon lenni. Lefagytam. Közben folytatta, hogy ő egy iskolás táborból szökött meg, és senki nem tudja, hogy eljött onnan, és ő csak el akar tűnni előlük. Mondott még más dolgokat is, de ilyen mélységekben nem szeretném kiteregetni a beszélgetést.
Mondtam neki, hogy ez így nagyon nem lesz jó, biztosan aggódnak érte és már kereshetik mindenhol, úgyhogy értesíteni kellene a tábort és anyukáját is, hogy jól van, megvan. Azt válaszolta, hogy nincs nála telefon, és nem is tudja a számokat fejből.
- Hova valósi vagy? Itt laksz a közelben?
- A jobbra lévő városban lakok - felelte
- Jó, de azon belül hol? A part mentén az XY épület előtt vagy után?
- Után - válaszolta szomorúan.
Mondtam neki, hogy ezesetben érdemes lenne akkor jobbra tartania ha már úgy is ott lakik, illetve hogy hogyan, merre kanyarodik a bicikliút és hogy jut ki a part mellé. Itt nagyon furcsa volt, mert elkezdte memorizálni a hol-merre kanyarodás irányát. Egy helyi, aki itt él, pontosan tudja hol fut a part mentén a bicikliút.
Felajánlottam, hogy elkísérem egy darabon, mert pont nem messze voltunk egy vasúti átjárótól, és nagyon féltem, hogy az említett dolgok miatt tényleg meg is fogja tenni. Kedvesen elutasított, mondván, hogy ő sokat szokott túrázni, nem lesz baja.
Megkérdeztem, hogy hogy hívják, bemutatkoztam én is és kezet fogtunk. Még vagy 100x bocsánatot kért, hogy feltartott, és ilyen dolgokkal traktál engem. Amikor elköszöntünk, úgy éreztem, hogy egy kicsit jobban lett, de még mindig nagyon zavart volt.
Csak álltam a domb aljában, meredtem magam elé, miközben ő sétált fel. Egyszer még visszafordult, és mosolyogva integett, de ekkor én már a segélyhívót tárcsáztam. A segélyhívónak elmondtam az egész történetet A-Z-ig, majd legnagyobb meglepetésemre egy elég lekezelő hangnemben érkezett a válasz, "hogy akkor most ő miben is tud segíteni?". Itt azt hiszem egy kicsit kiakadhattam, mert nem igazán értettem, hogy eltűnt gyermek esetén mégis hogy lehet ilyen kérdést feltenni. Összekapcsolt a helyi rendőr kollégákkal, akik először is nagyon megköszönték a hívásom, mert már beérkezett a bejelentés a táborból az eltűnt gyermekkel kapcsolatban, és így megkíméltem őket XY hektárnyi erdő átvizsgálástól este, sötétedéskor.
A rendőrök kérték, hogy kövessem a fiút és maradjak vonalban velük, illetve mondjam meg a rendszámom. "Rendszámom? Biciklivel vagyok." Csend a vonal túlvégén. "Akkor nem is a főúton vagyunk éppen???"
Nagy nehezen (tényleg a lehető legrosszabb helyen voltunk), de odataláltak a bicikliút ezen részéhez, utánaeredtek, és mint az akciófilmekben, satut nyomva csikorogva megálltak és kipattantak a "szökevény" mellé. Az eddig is falfehér gyermek, azt hiszem most rémült igazán halálra.
Sajnos, mivel én voltam a bejelentő, nekem is oda kellett mennem. Egyszerre éreztem magam nagyon megkönnyebbültnek, hogy megkerült a fiú, és volt lelkiismeretfurdalásom, mert szegénynek a "nyakába varrtam" a rendőrséget. Amikor lehajtott fejjel odaértem, ő csak rám nézett, és mosolyogva mondta: "Egyszer ilyenen is túl kell lennünk nem?"
Felvették a jegyzőkönyvet, kiderült, hogy budapesti, tehát nem a jobbra lévő városban lakik, vagyis csak jogosan jelzett be a piros villogó felkiáltójel a fejemben. Elkérték az én adataim is, kérdezték, hogy én is a táborban voltam-e, de mondtam, hogy én csak egy nehéz munkanap után biciklizni szerettem volna egyet. A fiú mondta, hogy tudta, hogy nem fogom annyiban hagyni, mert "a nők nem ilyenek". Erre azt feleltem, hogy nekem is van két öcsém, ráadásul hasonló korosztályúak, és ha ilyen helyzetbe kerültek volna, akkor én is mérhetetlenül hálás lettem volna annak az idegennek, aki segített megtalálni őket, mert a családjuk nagyon várta volna őket otthon.
Megköszönték a segítséget, elköszöntek tőlem, én megöleltem a fiút, megkértem, hogy vigyázzon magára és hazaindultam.
A hazaúton egyszerre éreztem minden létező érzelmet lecsapódni: hálát, örömet, elkeseredést, lelkiismeretfurdalást, dühöt és tehetetlenséget. Én pedig csak tekertem és tekertem a maradék 25 km-en.
Hát, ez hosszúra sikeredett tudom.
Viszont ha legalább ennyivel hozzájárulhatok ahhoz, hogy legközelebb más is hasonlóan cselekedjen, akkor már megérte leírni. :)