Már eldöntöttem, hogy felmondok, csak azt utálom, hogy még ehhez is hazudnom kéne?
Őszintén? Elegem van. Fejben már százszor felmondtam. Minden nap úgy kelek fel, hogy „oké, ma megmondom, hogy eljövök”. Aztán rájövök, hogy ehhez is szerepet kéne játszanom.
Mert persze, normális helyen csak annyit mondasz: „köszi, ennyi volt”, és kész. De itt? Itt tudom, mi történne. Ha nem hazudnék valami kamu új munkahelyet, akkor jönne a hiszti, a passzív-agresszív dráma, meg a „de hát a semmiért akarsz elmenni?”.
És az a legszánalmasabb, hogy nem tudok jól hazudni. Nem vagyok az a típus, aki lazán előadja, hogy kaptam egy jobb ajánlatot. Ha meg őszintén mondanám, hogy egyszerűen csak elegem van, akkor tuti rám borítanák az érzelmi szemetet. Mert itt mindenki megszokta, hogy a főnök lelkiállapota fontosabb, mint a sajátod.
Kurvára fárasztó, hogy még a kilépéshez is taktikázni kell. Hogy nem lehet csak simán azt mondani, hogy elég volt. Hogy még a szabadságodhoz is engedély kell, nem papíron, hanem érzelmileg.
És ez az egész annyira abszurd, hogy már röhögni sincs kedvem rajta. Csak menni akarok. De persze itt még ez sem opció.