r/tanulommagam

4 év ismeretség után jegyeztem el a barátnőmet. Pontosabban a volt barátnőmet, mert az eljegyzés után 3 hónappal szólt arról, hogy már nem szeretne velem lenni. A gyűrű és a vacsora egy elég komoly kiadás volt nekem a közelmúltban, így kértem, hogy a gyűrűt legyen szíves és adja vissza. Tört aranyként be tudom számíttatni és legalább annak a teljes árát nem veszítem el. 350e Ft-ba került a gyűrű egyébként. Első körben meglepődtem, hogy nem akarta visszaadni, mondván az ajándék volt. Majd pedig a szüleitől is ugyanezt az álláspontot kaptam meg, még azzal kiegészítve hogy 4 év alatt ez volt az egyetlen nagyobb értékű ajándék tőlem. Valószínűleg félreismertem őket. Mi a szokás ilyen esetben?

Mostanában sokat gondolkozom ezen, főleg azért, mert már 30+ vagyok. Jelenleg nincs párom, de őszintén szólva még akkor sem lennék biztos benne, hogy szeretnék gyereket, ha lenne egy stabil kapcsolatom.

Egyszerűen úgy érzem, hogy számomra ez egy hatalmas „teher” és felelősség lenne. Nem negatív értelemben, inkább úgy, hogy egy óriási feladat, amiről nem tudom, hogy biztosan szeretném-e, illetve hogy képes lennék-e úgy helytállni benne, ahogy kellene.

Közben pedig szeretem az életemet úgy, ahogy most van. Talán már csak egy társ hiányzik belőle, bár azt is egyre jobban kezdem elfogadni, hogy lehet, hogy nem lesz. 😅 Az ismerkedés pedig… hát, valljuk be, elég fárasztó. 😂

Ami viszont néha eszembe jut: mi van, ha 40–50 évesen megbánom, hogy nem lett gyerekem? Akkor már nyilván nem lehet visszacsinálni. Viszont azt biztosan tudom, hogy amíg nincs mellettem egy olyan társ, akivel tényleg el tudom képzelni, addig nem vállalnék gyereket csak azért, mert „itt az ideje”.

Kíváncsi lennék azok véleményére, akik tudatosan úgy döntöttek, hogy nem szeretnének gyereket: mi volt ennek az oka? Illetve ha van köztetek olyan, aki szülő lett, de később megbánta a gyerekvállalást, arról is szívesen olvasnék, hogy miért érzi így.

Egyre többször futok bele itt redditen, facebookon meg élőben is, hogy emberek bizonyos munkákról kárognak, hogy mennyire haszontalan meg felesleges akárkinek ezt végezni, úgyis elveszi majd az AI. Csak példának, grafikusok, programozók, pszichológusok, tanárok, marketingesek, fordítók posztjai alatt látom, ahogyan erről megy a vita, hogy ki végzi egyáltalán még ezt a munkát, úgyis elveszi az AI.
Jómagam is gyakran találkozok ezzel, hogy emberek győzködnek, hogy semmi értelme a munkámnak, minek képzem magam benne tovább, ahelyett, hogy elhagynám még most a süllyedő hajót. Nagyon idegestő, rosszul esik, főleg amikor minden új ismerettségem így kezdődik, ami nem szakmán belüli.
Az a legérdekesebb számomra, hogy rengetegszer párosul ilyen felsőbbrendűséggel, hogy bezzeg az ő szakmájukat sose fogja elvenni az AI, én milyen hülye vagyok, hogy nem látom, hogy XY szakma sokkal értelmesebb és éhen halni se fogok belőle.
Vagy ez a munkahelyekkel kapcsolatos megjegyzések és bántások mindig is voltak, csak eddig egy buborékban éltem?
Mi motiválja azokat, akik ilyen megjegyzéseket tesznek vagy így viselkednek?

r/hungary - n olvastam egy bejegyzést egy válásban lévő férfitől, aki azt javasolta, mindenképp kötődjön házassági szerződés és ennek kapcsán merült fel bennem, hogy megkérdezem, nektek mi a véleményetek arról, amikor valaki ragaszkodik hozzá?

Amit akár saját károdra vállaltál be, mégsem hivalkodtál vele.

Pl. nyertél egy nagyobb összeget kaparós sorsjegyen, de nem magadra költötted, hanem eladományoztad.
Vagy a kedvenc pulcsidat adtad oda egy csípős hajnalon egy hajléktalanra.
Netán lemondtál egy álláslehetőségről más javára, vagy egy régóta tervezett utat, mert egy barátod bajban volt, és inkább maradtál.

Illetve, ha van olyan kisebb szokásod, amivel sokszor élsz, és ha nem is világmegváltó, de másoknak segítség, írd le :)

https://preview.redd.it/41m8iisl3ith1.png?width=1470&format=png&auto=webp&s=85a87aa575dc8fb9c1c1272634040eeb8612dcf4

Hogy ne mindig csak a sirám legyen:
Én ma kimentem a Schönbrunni kastélyparkba napozni és olvasni. Eddig ezt miért nem tettem, számomra is rejtély. Úgy hiszem visszatérek ezekhez az apró, ámbátor lélekemelő tevékenységekhez, amiket valahogy elhagytam az idők során. Kifejezetten üdítő volt, a hipercsúcsszuper stresszes hetem után. Ugyanitt ajánlom Colleen Hoover: Verity című könyvét olvasásra.

Vasárnapi teendőim közben, lehívott majd egy üvöltő litánia után telibe leköpött, ki mit mond erre/ veletek előfordult már ilyen?

Sziasztok!
A véleményetekre lennék kíváncsi egy olyan témában, ami a környezetemben egyre többször jön szembe.
Én 34, a feleségem 32 éves, és 13 éve alkotunk egy párt, ebből 7 éve vagyunk házasok. A velünk egyidős barátaink – akik hasonló életutat jártak be – körében nemhogy gyakori, de már bevett szokás, hogy teljesen külön kasszán élnek, annak ellenére, hogy évek óta együtt laknak. Van erre külön applikációjuk is, ahol pontosan elosztják a rezsit, ki mit vett, stb.
Ezzel szemben mi pontosan tudjuk, mennyit keres a másik, mennyi félretett pénze van a számlán, és minden nagyobb kiadást közösen beszélünk meg. Ha például nekem elfogy a pénzem, mert vettem egy háztartási gépet és még az autó is elromlott, akkor kérdés nélkül átutal pénzt a feleségem, amit sehol sem jegyzünk fel, és soha nem is fogom visszaadni. Pl. amíg a feleségem otthon volt a gyermekünkkel, addig én építettem a karrierem, ezáltal többet hoztam haza, mint a gyerek előtt; ő pedig, amikor visszament dolgozni, alig pár ezer forinttal kapott többet, mint mikor elment szülési szabadságra.
Hallottam már olyan érvet a külön kassza mellett, hogy azért csinálják így, mert sokat csalódtak, és nem akarnak szarul járni, ha esetleg szétmennek. De ez számomra olyan fura: együtt élek valakivel, bízom benne, de közben mégse tudom elképzelni, hogy tuti örökre együtt maradunk? Hanem eleve abból indulok ki, hogy „áhh, ez is olyan lesz, mint az előző kapcsolataim”?
Ti hogy látjátok ezt?

Úgy alakult az életem hogy előbb lett család mint karrier.

Most közel 35 vagyok és úgy érzem van annyira stabil a családi életem hogy elkezdhetek végre magammal is foglalkozni. Eddig vendéglátásban dolgoztam végzettség nélkül...teljesen kinyírt mindenképpen váltani akarok felmondtam pihentem kellett 3 hónapot itthon mostmár nem a pénz az első hanem hogy azt csináljam amit szeretek..ezért most vissza megyek lerakni az érettségit estin és jött egy álláslehetőség (szociális szféra) ahol belső képzések is lesznek.

Úgy érzem ezt kell tennem ez a helyes mert minden nap bánom hogy otthagytam a sulit anno.

Elmondhatatlanul félek hogy belebukom hogy nem fog menni hogy túl sok lesz ez egyszerre hogy buta vagyok....stbstbstb...

Hogy írtsam ki ezeket a gondolatokat a fejemből?

Jo lenne sikersztorikat olvasni.

Mostanában sokszor halljuk, hogy fontos saját magunkat és a saját igényeinket előtérbe helyezni. Szerintem ez alapvetően egészséges, de egy kapcsolatban néha nehéz eldönteni, hol van a határ az önszeretet és az önzőség között.

Mikor válik az, hogy valaki saját magát helyezi előtérbe, olyasmivé, ami már a másik fél rovására megy? Szerintetek honnan lehet felismerni a különbséget?

Amikor párkapcsolatban vagytok, akkor milyen ez az érzés?
Mi okozza?

Más érzés, mint amikor pl. otthon egyedül vagytok?
Ha ez az érzés megjelenik egy kapcsolatban, valamint az enerváltság, kiüresedettség érzése van, azt okozhatja a kapcsolat dinamikája vagy mindenképp egyéni ok/felelősség?

Másfél éve vagyok együtt a párommal. Egy pár dolgot leírnék róla, mert fontosnak tartom a kérdésem előtt:

Gyermekként szexuális abuzus érte, emiatt heti gyakorisággal jár terápiára. Ennek célja főleg az az elmondása szerint, hogy ne érezze magát szörnyű és értéktelen embernek. A terápia hatására megítélésem szerint az általam ismert férfiaknál tudatosabb érzelmileg. Jó külsejű, és a hivatásában sikeres. Kedves, jóindulatú és magabiztos férfi. Nekem kb fél éves kapcsolat után mondta el, hogy mi történt vele. Részleteket később osztott meg, mert azt mondtam, rábízom, hogy mikor és hogyan szeretne erről beszélni. A részletek nem azt jelentik, hogy a pontos történéseket tudom. És ezt nem is akartam kérdezni. Inkább arról volt szó, hány éves volt, kik tették ezt, hogyan próbált ezzel a traumaval megbirkózni.

Hosszú kapcsolatban élt egy nővel, akit hasonló trauma ért. A nő nem járt terapiara. Sok terápia után a párom úgy érezte, hogy nagyjából feldolgozta az őt ért traumát, és már nem úgy él, mint akinek állandóan meg kell húznia magát. Az exe a saját dolgait (a párom elmondása szerint) úgy kezelte, hogy mindent próbált menedzselni. A terápia hatására megváltozott férfi egy ideig ezt tűrte, hiszen korábban a nő kontrollja működött neki, de később már fuldoklott ettől, és nem kevés vívódás után szakított. Elmondása szerint a nő gyakran presszionálta, vádolta, amelyre ő önkéntelen visszahúzódassal reagált, amelyre a nő még jobban bepánikolt és erőltetett dolgokat. Pl a szexet. A férfi ennek hatására nagyrészt impotens lett. A férfi felismerte, hogy a visszahúzódás rosszat tett a kapcsolatnak és állítása szerint törekedett a beszélgetésre.
A szakítási fázisban az ex felismerte, hogy miért volt rossz a pasinak a mikromenedzsment, se már késő volt, és ennek ellenére a férfi nem akarta menteni a kapcsolatot.

Majd találkoztunk mi. A szexszel itt nincs gond, nincs jele impotenciának. Nekem boldog gyerekkorom volt, nem ért nagyobb trauma gyerekként. Apám elhagyott, és nem volt jelen, de bántani sem bántott. Nyugodt, szép évekre emlékszem, a nevelőapám ugyan nem volt apa típus, de kb nagybácsi jelleggel mellettem állt.

Bár volt ex az életemben, aki pl ghostolt egy év után vagy másképp bánt velem méltánytalanul, és ezek az esetek borzasztóan fájdalmasak voltak, azt gondolom, hogy ezeket a csalodasokat sikerült a magam erejéből es a családi és baráti támogatással gyorsan feldolgoznom, és nem magamra venni, annyiból, hogy nem lennék méltó a szeretetre. Hiszen a környezetem nagyon szeretett és szeret engem. Így, ahogy vagyok. És ezért szíven is ütött, hogy pl a párom azt mondta az exéről, hogy a nőnek ez nem volt alap, hanem úgy gondolta, csak akkor szeretik őt, ha fáradhatatlanul szívességet tesz másoknak. Megjegyzem, nekem is nagyon fontos, hogy tegyek másokért, de ezt abszolút úgy teszem, hogy a szerepem gyakran ki sem derül. Anonim, háttér stb. Tehát az illetőnek jó, nekem is jó, de nem azért teszem, hogy szeressen emiatt a szomszéd meg a kolléga.

Volt olyan kapcsolatom, ahol állandóan lepattantam, ha meg akartam beszélni valamit. Az az exem inkább kivárta, hogy békén hagyjam, és nem is reagált a mondanivalómra. Azt hiszem, ez angolul a “stonewalling”. Sokáig azt hittem, ez oké, hiszen nem vitatkoztunk, csak én voltam üres, magányos. A kapcsolatnak végül véget vetettem.

A jelenlegi párom életem szerelme. És ebben része van annak is, hogy milyen tudatos érzelmileg. Viszont a következőket tapasztalom közöttünk:

Nagyon jó minden, mind a ketten sutkerezunk a szerelemben, figyelemben, bókok, vallomások ide és oda repkednek.

Majd visszafogja magát, távolodik, nem szólok. Majd szépen, átgondolva, nem vádaskodva később szólok neki. Pl jól esne, ha elkezdnenénk tervezni a karácsonyt és akire tudnék számolni a meghívásokkal stb.
Erre ő rögtön úgy érzi, újra kontroll alá kezd kerülni. Igen, az exe nagyon összehangolt Outlook Calendar fél évre típus volt és “tudatosan nevelte is a férfit”, nem volt spontaneitás. De nyilván egy ideig ez jó volt a pasinak, mert keretet adott az életének.
Erre megrettenek, elkezdem magam vizsgálni, bestresszelődöm. Aztán visszahúzódom, nem merem újra felhozni a problémát.
Eltelik 1-2 nap, észreveszi, hogy ő újra igényelné a romantikus dolgokat tőlem.
Elkezd közeledni, látom, hogy hiányolja a figyelmet, szavakat stb.
Alapból mi mind a ketten ilyenek vagyunk, tehát ez működik. Elfogadom, hogy másnak nem, de mi szeretjük a romantikus maszlagot.

A gondom az, hogy én alapból nem vagyok egy kontrolláló típus, de hogyan ertessem ezt meg vele, hogy ne érezze rögtön úgy, hogy EX2 helyzet kezd kialakulni? (Az ex pl rátetette vele a mobiljára a 360 appet, követelte a szexet, úgy érezte, nem csinos, ha nem döntötte le a férfi x alkalommal vadul stb.).

Illetve hogyan ne alakuljon ki ez a húzd meg ereszd el tánc? Én azt szeretném, ha nem kezdenék vissza húzódni, hiszen én nem ez a típus vagyok, hanem inkább a megbeszélés híve, engedmények legyenek mindkét irányba. Azt veszem észre, hogy a sokadik ilyen után már nálam automatizálódik, hogy ne hozzam fel a témát, hanem akkor csendesedjek el, mert majd jön és akkor lelkesen megteszi, amit előtte hiába kertem.

De akkor ez nem lassan ugyanaz, mint az én exem, aki inkább kivárta, hogy leszálljak róla, mert biztos “meg fog jönni, meg stresszes vagyok a melóban” és azért kérem, hogy mondjuk összebújva nézzünk meg egy filmet, és ne úgy, hogy közben mindent csinál. Végül ugye kiléptem abból a kapcsolatból, és az új páromnál ennél sokkal több a figyelem, spontán öröm, szeretet, romantika, és nem csak dísznek érzem magam. De a fentieket valahogy most kellene megoldani, mielőtt ez lesz az állandó dinamika.