Sziasztok.
Kicsit kiszeretnék mozdulni a természetbe, viszont fontos megemlítenem, hogy nem túrázni, inkább sétálni egyet, esetleg futni (sík terepet). Tudom, hogy itt lakunk mindannyian a Bükk lábánál, de én egy ilyen helyet sem tudok. Ti esetleg mit tudtok javasolni?
Kicsit kétségbeesetten kérek tanácsot, főleg olyanoktól, akik voltak már hasonló helyzetben. Nemrég ért véget egy több mint két éves kapcsolatom, és még mindig nagyon mélyen szeretem az exemet. Talán az egészben az a legnehezebb, hogy számomra a szakítás érzelmileg egyáltalán nem tűnik egyértelműnek. Volt már köztünk korábban is szakítás és újrakezdés, most pedig a szakítás után is többször találkoztunk az edzőteremben, futottunk együtt, beszélgettünk, megnyílt előttem, sírt, megöleltük egymást, és amikor együtt vagyunk, sokszor még mindig érzem ugyanazt a közelséget, ami a kapcsolatunkban volt. Amikor szakítottunk azt mondta jól van, jól érzi magát, hogy nem érdekelte a diplomaosztóm. Majd később kiderült, hogy egyik sem igaz, hiszen a szemei fáradtak a sírástól, elmondta hogy rosszul érzi magát és egyedül van, hogy két hete csak sír, valamint azt is bevallotta hogy a diplomaosztóm élőjét is nézte. Közben viszont ő egyértelműen azt mondja, hogy továbbra is a szakítást tartja jó döntésnek, és távolságot akar. Síráskor meg nagyon furcsán hirtelen az arcomba vágta, hogy “Nem miattad sírok.” Én belátom, hogy a no contactot és a határait nem tartottam tiszteletben eléggé. Mindig találok valami indokot, hogy írjak neki. Egy kérdés, egy gondolat, egy levél, egy telefonhívás, vagy egyszerűen úgy időzítem az edzésemet, hogy találkozzunk. Aztán amikor kapcsolatba kerülünk, újra reményt érzek, és kezdődik elölről az egész. A hétvégén elmondta nekem, hogy rosszul esik neki, és valszeg nekünk is, hogy mindig van egy üzenet, amit el kell olvasnia. Rendbe akar tenni dolgokat magában, és elengedni azt amit el akar. Nemrég bocsánatot kértem tőle azért, hogy újra és újra átléptem az általa meghúzott határokat, és megígértem, hogy megpróbálom tartani a távolságot, de egyszerűen nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Már letöröltem magam social felületekről is, viszont őszinte leszek, vannak módok arra hogy továbbra is nézzem mikor online, nőtt e a követőszáma, éjszaka iMessagen a Focus Share mutatja-e hogy némítva van e a telefonja már - ergó azt nézem, hogy alszik-e már. Nagyon nem normális ez tisztában vagyok vele, de nem tudom egyszerűen megállni. Ez is egy probléma. A másik a kapcsolódás. A problémám az a pillanat, amikor eltelt két nap, hiányzik, eszembe jut valami, vagy egyszerűen csak tudni akarom, hogy jól van-e, és az agyam tíz perc alatt meggyőz arról, hogy „ez az egy üzenet még belefér”. Aztán elküldöm.
Akik voltak már ebben, hogyan állítottátok meg magatokat abban a konkrét pillanatban, amikor már ott volt a kezetekben a telefon és meg akartátok törni a no contactot? Nem motivációs mondatokat keresek arról, hogy „válaszd önmagad” vagy „ha szeretne, veled lenne”, hanem tényleg gyakorlati tanácsokra vagyok kíváncsi. Nem vagyok az elengedés fázisában még és őszintén nem is tudom hogy valaha leszek-e.. így ezek az antagonizáló mondatok hatástalanok. Volt már arra példa, hogy kiírtam magamból, de abból meg az lett hogy egy teljes régi stílusú szerelmes levelet írtam neki, és egy mítoszba alakítottam törtenetünket alteregókkal, viaszpecséttel és “Nyisd ki ha…” levelekkel. 😅 Tudom, hogy ártok ezzel. Magamnak is, neki is, a megmaradt érzelmi kötelékünknek is, amiből még ki tudja mi lehet a jövőben, de egyszerűen nem tudom összeszedni magam. Ráadásul egy olyan rossz időben van mindez, hogy munkanélküli vagyok és nem jár máson sem az eszem a nap 16 órájában.
PS: Ha valakit nagyon érdekel az sztori nagyobb körvonalban, akkor megtalálja a posztjaim között angolul. Nagyon szükségem lenne a segítségre, így mindenhova is írtam. Szeretnék szakmai segítseget is kérni, viszont nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megengedhessem magamnak. Lenne rá pénzem, de ki tudja meddig leszek még munkanélküli… és félelmetes ez így.