u/ProperCod6433

Hiszen a valódi ok nem egy létező asd. Pl akik sokmindenben asd-t mutatnak, de az ok a stressz, depresszió, és más társadalmi nevelés. Én is némely ember szerint ilyen vagyok de alapból nem lennék ilyen. Tudom miért vagyok olyan amilyen és ha ezek változnának, egyáltalán nem mutatnék semmi jelet asd-re. Ilyen esetben egy felmérés miben tudja megkülönböztetni a valódi asd-seket, és azokat, akik nem azok, csak a traumák és a nevelés miatt lettek ilyenek?

Már úgy is marad?

Hétköznapi élethelyzetekre gondolok, illetve egy kicsit komolyabb helyzetben is összehasonlítva őket. Az egyik depressziós, szorongó, visszahúzódó, pánikrohamjai is vannak, a másik visszahúzódó és autista.

Részben sokmindenben meg akar felelni, de sokmindenben nem alkalmazkodik a többséghez, mert teljesen másképp nevelték bele, mások is voltak az elvárások egész életében.

Milyen konkrét idegrendszeri probléma okozza? Az alkalmazott viselkedésterápián kívül milyen módszer működne még, ami hatásosan kezelné, akár gyógyítaná a betegségüket? Hogyhogy a társadalom nem segít közösen beteg tagjainak, inkább csak valahol hagyja őket ellenni, sokszor még az sem, és inkább veszélynek tartják őket, és inkább pont ellentétes viselkedési mintát adnak (gyerekkoromban szinte csak azt láttam a suliban), mint amire szükségük lenne a beilleszkedéshez, vagy legalább a javuláshoz? Hogyhogy nincs közös projekt az ilyen személyek gyógyítására, javítására? Idegrendszeri problémára milyen gyógymódok vannak, lehet lenne gyógyszeres kezelés is az autizmus megszüntetésére, a sérült idegrendszer és beidegződések gyógyítására. Ha nem próbálja meggyógyítani őket az állam, és maga akarja hogy így álljanak hozzájuk, az miért jó, hiszen az autisták magából a társadalomból kerülnek ki, saját beteg közösségi tagjaikról van szó, ahogy a gazdag embereknek is vannak betegeik. Az emberek és maga az állam miért ellenséges az autistákkal, miért nem adnak nagyon nyugodt, szép megoldást, munkahelyet, ahol dolgozhatnak, az esetleges veszélyeket csökkentve, egy olyan munkát, ami olyanba van beleforgatva, ami nem okoz gondot, akkor se ha autista csinálta.

Nem tudom, hogy a személyiségemhez tartozik vagy máshoz, de a legtöbb szerzett beidegződés, amiken nehezen tudok változtatni.

Nagyon szimpatikusnak tartom a félénk embereket. Akik kicsit még meg is mozdulnak néha a stressztől, vagy hirtelen akadozik a mozdulatuk, merevek a karjaik, maguk mellé szorítják, és nem mernek lépni. Nekem ez szimpatikus, talán azért, mert az a tapasztalatom, hogy az ilyen ember nem bántja a másikat. Másokat nagyon tud idegesíteni az ilyen viselkedés, nem mindenkit, sokan megértőek, de vannak, akiket nagyon idegesít. Számomra régebben jólesett egy ilyen embert látni, szívesen néztem, úgy érzem sokkal könnyebbnek éreztem magam, nem is nagyon stresszeltem. Ilyen lányt is akartam, mert szerettem a csöndes embereket, valamennyire most is szimpatikusak. Most már jó ideje nem érzem jólesőnek, néha még zavar is, de nem tudom magam felidegesíteni rajtuk. Én is ilyen vagyok néha, nem mindig, de van hogy előjön, és olyankor úgy érzem jól teszem, hogy ilyen vagyok, mert ezzel értek egyet. Talán emiatt is ment nagyon nehezen az ismerkedés. De egyszerűen senki nem segített abban, hogy ne legyek ilyen, inkább mindenki csak tudatosan belenevelt ebbe a viselkedésbe. Most már változtam valamennyire, inkább csak sajnálom az ilyen embereket, és segíteni akarnék nekik, de sajnos sokszor magamon sem tudok.

Ezek miatt a mai napig túlságosan alázatos vagyok. Nem szólok semmiért, sokszor volt, hogy annyira nem szóltam semmiért, hogy megutáltak emiatt. A lányokat nem tudom vezetni, mindent rájuk hagyok ismerkedéskor. Úgy próbálkozok, annyira beleadok mindent, de nem jön más, csak az, hogy én alázkodjak meg csöndben. Nem akarok mást, mint behódolni másoknak, főleg a hölgyeknek, ami nem szexuális értelemben van, hanem általánosan mindenféle értelemben. Amit mondanak, azt szinte jogilag veszem igaznak, és azonnal meg akarom csinálni. Mindezt úgy, hogy azokban a dolgokban viszont nem tudok behódolni, ami az önzés és a gonoszkodás kategóriája, emiatt jogos visszavágásban sem tudok részt venni. Egy bűnözőt sem tudnék bántani, egy gyilkost sem. Viszont a rosszért, ami nem is mindig rossz, fel tudok szólalni, olyan erővel, ami nagyon ritka, amivel nagy kárt is tudok okozni.

A legtöbb hölgy azt akarja, hogy én vigyem végig a kezdeményezést, de túlságosan passzív és behódoló vagyok, tőlük várnék mindent. És azt sem tudom hogyan kell jól kezdeményezni, nem tanított senki, sőt, inkább csak szándékosan borzasztó dolgokat mondogattak, hogy milyen kegyetlennek kell lenni velük, amire én képtelen vagyok. Mazochista is vagyok, régebben annyi terhet lehetett rám rakni, hogy akár belepusztulhattam volna, mert féltem megszólalni, szerencsére ezen már tudtam változtatni teljesen, már talán nem is tudnám azt csinálni, mint régen. De nem is emiatt, hanem sok olyan másik dolog előjött nálam, ami bőven mazochizmus, ami miatt még jobban utálom magam, de a fizikai sérülésektől félek, jobban, mint a fájdalomtól, ami miatt sérülni nem akarok.

Mivel nagyon széles skálán tudok mozogni érzelmileg, és képességileg, hiába beszélek az érzéseimről, hiába mondom, hogy én is vagyok olyan mint az átlagemberek, nem hiszik el, sokan autistának mondanak, pedig amit csinálok, szándékos félrenevelés miatt van, amit el kellett szenvednem. Én magam nem vagyok rossz, olyan erővel tudok fellépni, amit sokan túl erősnek mondanának, de ettől függetlenül nem vagyok gonosz, van benne ugyanennyivel több jó is, sőt, képtelen vagyok ártani másoknak. Nem érzéketlenségemből van bennem erő, hanem ez csak egy belső erő, ami miatt könnyedén uralom az érzéseimet, amiket érzek, még ha nem is hiszik el, azt hiszik nincsenek, pedig csak ennyire uralom őket. Nem minden érzést, amiket nem tudnék úgy uralni, azokból meg teljesen kizárnak, szinte úgy érzem eltilt tőle a társadalom, és nem szexuális érzésekre gondolok.

Utálok hazudni, legszívesebben akkor is igazat mondanék, amikor bajt okozok vele. Azért olyankor tudok hazudni, mert nagy bajt nem akarok okozni, de legszívesebben mindig igazat mondanék. Amikor igazat mondhatok könnyű érzésem van, szinte mint amikor vizet iszik az ember. Ugyanúgy segíteni is szeretek, mert hasonlóan jólesőnek érzem.

Nem tetszik az, ha valakinek kiálló álla van. Olyan kissé parasztos, száraz érzést ad. Nem feltétlenül kellemetlen, sokaknak átlagemberi kinézetnek számít, és pont ez tetszik nekik, ami teljesen rendben van. Én is kibírom a látványt, hiszen naponta rengeteg ilyet látok, sok lány még tetszik is valamennyire, de igazán szépnek azt látom, ha a homlok és az áll beljebb van, ahogy fölfelé vagy lefelé haladunk az arcon az orrtól, egyre jobban kissé beljebb van a homlok és az áll. Ez egy különleges arc, kissé némelyik még rajzfilmbe vagy filmbe illő is lehet. Úgy látom sokaknak nem tetszik, nekem valamiért mégis, magamat is ilyennek tartom valamennyire. Nagyon kevés ilyen lányt látok, aki ilyen, az nem igazán áll le senkivel.

Sok lány az elején nagyon kedves és nyitott az ismerkedésre, de sajnos valamiért megriadnak néhány percen belül, maguk sem tudják a magyarázatot, vagy csak nem mondják el. Annyit mondanak hogy elment a kedvük, meg most hirtelen valamiért idegesek lettek, meg ilyenek. Amikor jól érzem magam, akkor undorodnak tőlem, amikor szomorú vagyok vagy ideges, akkor meg nevetnek és szimpatikus vagyok. Mintha az érzéseim fordítva mennének át, ami nagyon megnehezíti az ismerkedést, még a barátkozást is.

Sok ember folyamatosan állapotokban van, ami sokkal több, mint egy sima érzés, főleg a nők, azok mintha tudatosan keresnék ezt, és benne is akarnának maradni, amíg én tudatosan mindig ellenálltam ezeknek az állapotoknak, mondván hogy milyen ügyes vagyok, milyen erős, és még örültem is, ha mások kizökkentek mellettem, amit már nagyon bánok. Nem volt bennem rossz szándék, azt hittem hogy olyankor vagyok jó, és hogy így kell cselekednem. Bármit megtennék, hogy ne legyek ilyen, de nem tudom mit kéne tennem, úgy félek, hogy ilyennek akarnak tartani engem :(

Ezekkel a dolgokkal hogyan lehet ismerkedni? A legtöbb csak beidegződés, amibe belém neveltek, a többit meg nem magyarázza el nekem senki.

Nem találtam jobb helyet a kérdésnek. Szóval azt vettem észre, hogy diszkókban, partykban, bulikban, tehát bárhol az emberek ha táncolnak, nem mozgatják a lábukat, de sokszor még a rockereknél is így van. Csak a fejüket mozgatják, a lábuk egyhelyben áll. Bulikban is csak ide oda lépegetnek, de ez nem a láb mozgatása, hanem lépegetés, én pedig nem ilyenre gondoltam. Pl. a térdüket nem rogyasztgatják ütemre, nincs egy ritmus a lábukban. Ahol voltam, ott vagy csak egyhelyben álltak, vagy csak oldalra lépegettek, mint a néptáncosok, teljesen más ritmusra mint a zene. Nagyon értékelem hogy így csinálták mivel nem a kedvencem a diszkó, de ezt nem így kéne. Ahol én láttam partykat, diszkókat, ott rogyasztgatták ritmusra a térdüket, mozgatták a lábukat, tehát volt, amikor lépés nélkül álltak egy lábon egy pillanatra, helyezkedtek, ugráltak, mozogtak, mozgott a törzsük, nem csak ide-oda lépegettek. Az összes külföldi videóban mindenhol így csinálják. Nekem zenénél a ritmus a lábamban is van, a karjaimban és az egész testemben, nem csak a fejemben hogy bólogassak, ezt én kevésnek és üresnek érzem az emberektől. Viszont a magyar partykban mindenhol így van. Remélem nem vették magukra szándékosan az emberek ezt a kínt :O Én akartam is úgy csinálni, ahogy kell, de mivel senki nem csinálta, ezért nem mertem.

Elmesélem hogy értem, mert nem konkrét szokásra gondolok. Állítólag az olaszoknak van olyan érzésük, ami másoknak nincs, vagy csak nagyon kevés embernek, szinte alig a földön, de az olaszok közül sokaknak van. Ilyenkor, amikor pl. idegen országban, ha megy egy olasz, és látja, hogy egy másik idegen ember "úgy csinál" járás közben, vagyis olyan érzelmi töltete, érzései vannak, és ez a járásán, mozgásán is látszik, hogy az illető "éppen érzi", akkor a másik látja, és feltűnik neki, mert őneki is "van ilyenje". Vagyis tudja, hogy az az érzés, amit éppen átél, nagyon ritka és nincs senkinek. Nem is tudja senki, hogy azok az alig észrevehető mozdulatok miért vannak, a legtöbben észre sem veszik, de akinek "van ilyenje" az tudja, hogy a másiknak is van, és így megismeri, hogy van benne olasz vér. Ez egy járás közbeni enyhén vagány, de kissé eufórikus érzés, ami különbözik a többitől, csak az tudja milyen, akinek van, és amikor átélik, jellemzően egy azonos testhelyzetet, mozdulatot vesznek fel "érzés közben", mert aki ezt érzi, az automatikusan így csinál. Nekem van ilyenem, én is érzem, amit az olaszok, de persze én az északi népek érzelmi képességeivel is rendelkezem. Van hasonlótok, ami nagyon ritka, a legtöbb embernek nincs, nem érzik, de te, vagy a tieid, a néped körében gyakori, és csak nektek "van ilyenetek"?

Sziasztok. Azért ide írom, mert ez egy globális probléma, aminek nem a pszichiáterek a megoldása, szóval semmilyen pszichológiai meg mentális egészség kategóriába nem szánom ezt a kérdést, ezt nyíltan az embereknek szánom.

A lényeg, hogy sajnos sem azt nem tudom csinálni, amit a való életben a többség csinál, sem azt, amit itt csinálnak. Az emberek chaten visszautasítják a megfelelő szöveget, mert mindent röviden és hanyagul kell megfogalmazni. A való életben is rövid szavakat mondogatnak egymásnak, ami nekem nem megy. Engem megkínoz, ha nem beszélhetek egész mondatokban. Így semmitérő a beszélgetés, nincs meg az, amit szeretnék, nincs meg az a jó érzés, a teljesség, amit a beszélgetés ad. Ugyanúgy itt sem megy nekem, egyszerűen nem érzem magam lazábbnak és könnyebbnek, ha kisbetűvel kell kezdenem a mondatot és ékezetek nélkül. Sokkal jobb, ha teljes szöveget írhatok, ékezetekkel. Tudom, hogy a többség is arra megy rá, hogy minél rövidebb legyen a szöveg chaten, de az sem nem férfias, sem nem menő, sem nem így kell mert ezt mondták, sem nem érzem magamat könnyebben. Igazából pont az autisták szoktak nagyon röviden fogalmazni, amik ti nem vagyok. A postokat nagyon szépen kifejtik, azok nagyon tetszenek, főleg a hosszúak, bár tudom, hogy a szabályok szerint még rövidebb is elég lenne. Az a durva, hogy a valódi életben is ugyan ezt csinálják az emberek, egymással is, velem nem, mert én csak azért is hosszú szövegre kényszerítem őket, nem akarok szenvedni. Sajnálom ha így meg ők szenvednek, de iszonyat butának érzem magam, ha tőszavakban kell beszélnem, ha ennyire muszáj, magamra erőltetem. Az orvosok és diplomások a legcsöndesebbek, és azok csinálják a legjobban, amit nagyon nem így kéne, szóval így belegondolva most még jobban nem értem ezt a dolgot.

Komolyan értékelem, hogy laza szöveget akartok, semmi erőltetettség, de most a tőszavakkal való beszéd és a helytelen írásmód van erőltetve. Aki nem akar úgy írni, annak ne kelljen sehol, de aki arany betűkkel akar, az had írjon már úgy ahogy akar, elolvasni csak el tudjátok, ha már megírni nem nektek kellett, nem az a cél, hogy szabadságot adjunk? Ne az legyen már az elfogadott, ha szavakként felváltva beszélgetnek az emberek. Felőlem csinálhatjátok, de nekem had ne kelljen, és emiatt hátrányba se kelljen kerülnöm. Az, hogy a chatpanel kialakítása kicsi, és nektek így kényelmes, azzal nyugodtan jöhettek, de én nem akarok lopva szavakként felváltva chatelni egy kis vacak ablakocskában. Az egész chates kialakítást vissza kéne csinálni rendes pm-re. Nektek is van hasonló észrevételetek?

Amit pl legutóbb átéltél és meg is jegyezted magadnak hogy milyen jó, pedig a többség utálja. De bármelyik régebbi is lehet ami eszedbe jut. Szeretném ha kicsit kifejtenéd azt is, miért szereted vagy éppen miért érzel másképp mint a többiek.