u/Tall-Place2620

Hi! My kneecaps are out and about the whole time I try to swim, and it quickly becomes very annoying to focus on limiting my movements. Does anyone have advice on what aid I can prevent this with?

Az útmutatót nézve rengeteg pontot adnak a szociális helyzetre, amiből nekem egykeként keresőképes szülőkkel (igaz az egyik nyugdíjas) csak a távolságra lenne jóformán pont. A tanulmányira lenne még 44 pontom a felvételi miatt, de az a 60 pont összesítve nem néz ki túl jól...

Egész eddigi életemben a maximumot hoztam minden tanulmányi területen, annak ellenére (és/vagy köszönhetően) hogy a száz százalékos dolgozat otthon nem örömhír volt, hanem elvárás. Mindenből. Ha négyest sikerült szereznem, ami egy vidéki kis általánosban már az osztály nagy részének élete vágya volt, nem értették, miért sírok, hiszen - nem vernek meg! És örülnének ők még a hármasnak is, igenis legyek büszke!

Hát, nem voltam. Otthon ment az ordítás, hogy csak a tökömet vakarom tanulás helyett, amikor félévkor(!) a matek jegsem négyes lett, anyám mindenkinek gúnyos örömmel biztatott: Mondd csak, kislányom, hogy sikerült az a bizonyítvány! Mondtam. Néztek. Dehiszen a gyerek majdnem színötös. Én is néztem. Ez van.

Már akkor a föld alá tiporta az önbizalmamat, s mert akkor még csak kissé molett voltam, teljesen egészéges, csak nem vékony, a másik vesszőparipája a súlyom lett. A rajzolásban találtam a meg nem értettség elől menedéket, de a rajzok egy idő után kórismévé változtak. Sérült embereket rajzoltam, ahogy a 13 évesek általában szoktak, mert akkor a nagy trend az alkaron levő kötések voltak, én azonban nem csak ott "bántottam" a rajzolt embereket. Egyrészt a sehol ki nem ereszthető düh, frusztráltság, másrészt az érzelmi fájdalom késztetett erre, amit, mivel nem bántott senki fizikailag, mindenki figyelmen kívül hagyott. Édesanyám természetesen megtalálta ezeket a rajzokat, s akkor azt sikoltozta az arcomba, hogy miért rajzolok ilyen beteg dolgokat. Megértem; elég ijesztő lehetett. Mentségemre, sírós gyerek/tinédzser voltam, s miután otthon sírni nem lehetett, ez maradt. De hát nem vernek, mondta mindenki más. Egyetértek. Nem vertek.

Amikor először kaptam telefont, egy új, szabadabb világ tárult fel előttem. Anyám természetesen folyamatosan ellenőrizte, s miután nem értett a technológiához (máig én szerelem a gépét, ha elromlik...) mindent el kellett magyaráznom neki. Nem tudtam előttte titkot tartani. Ez az ellenőrizgetés valamikor 10. osztály környékén szűnt meg. Természetesen amíg tartott, mindig sírás, kiabálás lett a végére.

Kilencedik osztályban scoliosist diagnosztizáltak nálam. Úgy érezte, rossz szülő volt, mert nem vette észre előbb. Hazafelé a kocsiban már én vígasztaltam, próbáltam elkerülni hogy a szüleim emiatt veszekedjenek. A bűntudata végigkísérte azt a négy évet, amit fűzőben töltöttem, a kezdetektől 0-24ben hordással. Ez nem segített a szorongásomon. Itt voltam én, a kövérkés, sírós, senkinek sem kellő, kocka lány, akit most bezártak egy darab műanyagba életének azon részében, amikor legjobban váktozik a teste, amikor végre felfedezné önmagát, kialakítana egy egyéniséget. Ehelyett ott ültem a pálya szélén, és mivel gyűlöltem a(z elsőre rosszul elkészített, így 1 évig szinte feleslegesen hordott) fűzőt, igyekeztem minél kevesebbet hordani. Zavart a koncentrálásban, nem tudtam órán odafigyelni, kényelmetlen volt a létezés, véresre dörzsölt, és valahányszor akár csak kicsit frusztrált lettem emiatt, édesanyám ott volt - leszidni, hogy miért nincs rajtam a fűzőm.

Természetesen az egészségi állapotom megsínylette a dolgot. Most jó húsz kilóval vagyok túl az egészséges súlyhatáron (próbálok lefogyni) és tavaly télen végre elérte a csúcsot (mélypontot?) a depresszióm. Három hónapig szuicid gondolatokkal küzdöttem, többször elhatároztam, hogy véget vetek ezen síkon való létezésemnek, bár egyszer édesapám, kétszer pedig egy-egy barátom segített kiszakadni a csőlátásból. A mai napig három ember tudja, hogy meg akartam halni. Egyikük sem a rokonom. Maradjunk annyiban, hogy most már nagyjából kilábaltam ebből, de néha még mindig felüti a fejét az önutálat. Ekkoriban már szabályosan pánikbeteg lettem a számonkérések gondolatától, hánytam, pánikrohamot kaptam dolgozatok előtt.

Eletelt egy kis idő, nekikezdtem felgöngyölíteni a mentális és fizikai egészégem szálait (egy ideig az iskolapszichológussal próbáltam megbeszélni a depresszióm és szuicid hajlamaimat-szegénynek igencsak nehéz feladat lehetett diploma előtt velem foglalkozni, innen is sajnálom a dolgot és sok boldogságot kívanok neki, de ez volt az egyetlen lehetőségem, ha ugyanis anyám megtudta volna, hogy pszichológushoz akarok járni, azonnal szobafogságra ítél és megkezdte volna a "legrosszabb szülő vagyok, én vagyok a hibás mindenért, én már meg se szólalok, úgyis hülyének néztek apáddal" litániáját, azt pedig a legrosszabb ellenségemnek se kívánom)

A tavalyi tanév elején úgy érztem, az orvosi pálya jó irány lenne számomra. Későn kezdtem felkészülni, az addigi kémia és bioszoktatásom nem ért semmit, tanár alig volt, és minden orvos/nővér/egészégügyi dolgozó családtag, ismerős le akart beszélni a pályáról. Időközben rájöttem, hogy nem orvosként, de egészségügyben szeretnék dolgozni. Cue: gyógytornász szak. Scoliosis miatt négy évig kellett gyógytornászhoz járnom, ismertem a munkakört, s ezzel úgy érzem beteljesülne az egyetlen álmom: rendes munkarendben, magamra időt hagyva dolgozni. Mi több, rövidebb és olcsóbb képzés, mint az orvosi.

Édesanyám már felépítette fejében az életutat, amit orvosként szerinte fogok bejárni, s most érettségi után hozzám sem szól. (For reference: minden közép 90% felett, angol emelt 95, csak az emelt biosz és kémia lett 48/52 %, ami miatt 10 ponttal maradnék le a fizetős orvosiról-tehát átlagban nem rossz szerintem.) Így, hogy "lemondok" az orvosiról, ill. szerinte borzalmasan rosszul teljesítettem a biosz/kémia érettségin, összetörtem az álmait. Valamilyen szinten megértem, hiszen nagymamám egy manipulatív nőszemély, aki 8 általánost alig végzett, édesanyámmal rosszul bánt, nem hagyott rá semmit (és még él, de demencia miatt a családunk nyakába szakadt a gondozása) ezért anyám anno támogatás nélkül végzett a jogi egyetemen, kiváló eredménnyel. Neki nehezebb volt, ő jobban csinálta. Megértem.

Arra lennék csak kíváncsi, hogy hogyan érjem el, hogy megint elkezdjen beszélni hozzám...ugyanis rohadtmód kínos lesz így augusztusig a szomszéd szobában lapítani.

Most érettségizek, és az iskolánk angoltanára minden év augusztusában ötnapos kirándulást szervez az Egyesült Királyság valamelyik részébe. Én halál nyugotan jelentkeztem tavaly szeptemberben, hogy idén megyek, kifizettem a kezdő összeget (überall kb 300k lenne a kirándulás, repjeggyel, szállással, kajával). Most azonban , hogy nézegettem a gólyatábori időpontokat, hát mit ad Isten, háromból kettőnél ugyanabban az időpontban vannak. SZTE/PTE/DE ÁOK szakra szeretnék bejutni egyébként.

Szerintetek mondjam le az utat?