u/kakaosscsigusz

Lassan itt vagyok 22 éves és nem volt még egy normális párkapcsolatom sem. Középiskolában, ha valaki tetszett is nem kezdeményeztem, felém sem kezdeményeztek soha. Viszont egy jó ideje magányosnak érzem magam, ahol én élek nem nagyon akarok bulikban ismerkedni, főleg mert elég kétes alakok járnak oda, a városba, ahol lakom pedig nincs semmi szórakozási/ismerkedési lehetőség.

Gondoltam már ezért, hogy kipróbálnám a tindert és társait de van bennem egy erős "kínos érzés" hogy mi van ha ismerős lát meg rajta, vagy ha elítélnek miatta. Sokszor hallottam vissza hogy ez mennyire gáz, hogy vapaki csak így tud ismerkedni. Hiába tudom, hogy ezek hülyeségek, amik miatt felesleges aggódni, úgy érzem kell egy megerősítés nekem azzal kapcsolatban, hogy manapság is gáznak számít e.

Ti mit gondoltok erről?

Sziasztok!

Van egy nálam sokkal fiatalabb, 14 éves húgom. Amióta elkezdte a középiskolát, mindig furcsa barátai vannak. A jelenlegi például egy lány, akivel jobban össze vannak nőve, mint bárki mással eddig.

Ez a lány rávette, hogy lógjanak órákról, ne menjenek be első órákra, hazamenjenek az utolsókról, ne öltözzön át tesiórán, és ezekért szépen bezsebelte az egyeseket meg az igazolatlanokat.

Édesanyánk egyedül nevel minket. Nálam soha nem volt gond sem a jegyekkel, sem a hiányzásokkal. Nem azt mondom, hogy kitűnő tanuló voltam, de mindig igyekeztem nem megbukni, és ha valami nem ment, azt magamtól elmondtam neki. Minden jegyemről tőlem hallott először, emiatt a Krétámat különösebben soha nem nézte. Ha volt benne valami levél vagy üzenet, azt úgyis megkapták szülőin. Ebből kifolyólag anyukám elkövette azt a hibát, hogy a húgomnál sem nézte az első pár hónapban a krétát, mert általánosban sem volt vele soha gond. Aztán félévkor kaptunk egy értesítőt postán, hogy összegyűlt az igazolatlan óráinak a száma, nem kap többé ösztöndíjat, és négy tantárgyból bukásra áll, amiből az egyik a tesi volt, mert a nem átöltözések miatt gyűltek az egyesek. Azóta anyukám is rájött, hogy ezt rendszeresen figyelnie kell.

Viszont ezen kívül a húgom folyamatosan hazudik mindenről. Hogy mikor megy, hova megy, kivel van, mit csinálnak, miért nem jött haza iskola után, csak órákkal később stb. Egyszer felhívtam telefonon, és hallottam, hogy ez a barátnője mondja neki a háttérben, mit mondjon nekem arról, hogy miért nem ér haza időben. 🙂 Most már ott tartunk, hogy a húgomnak szinte semmi önálló döntése nincs, mert mindenbe belemanipulálja ez a kislány. Ne menjen diákmunkára, zsarolja az apját zsebpénzért azzal, hogy nem megy hozzá többet, és hasonlók. Ezeket azért tudom biztosan, mert többször is hallottam, ahogy mondja neki.

A kislány egy szegény, hátrányos helyzetű családból jön, ahol a szülőknek nincs nyolc általánosnál magasabb végzettségük. A pénzük abból van, hogy egy nőismerősüket "futtatják". Mivel egyetlen lányról van szó, abból sem sok pénz jön be. A kislány is csak azért jár iskolába, mert így kapják utána a családi pótlékot.

Elmondta azt is, hogy amint eléri a tankötelezettségi kor végét, hozzámegy egy gazdag férfihoz, szül neki egy gyereket, és soha nem akar dolgozni. Azért írom ezt le, mert a húgom ugyanezeket a felfogásokat kezdte átvenni. Nemrég ő is kijelentette, hogy nem fog "büdös munkahelyen" dolgozni, hanem egy gazdag török férfi felesége lesz, és szül neki egy gyereket. Nem, nemtudom honnan jött a török es miert pont az.

Ezután iskolát váltottunk neki, egy olyanba, ahol azt tanulhatja, amit szeret, és reméltük, hogy végre távol lesz ettől a kislánytól. Erre a lány fogta magát, és átíratta magát ugyanabba az iskolába, ugyanabba az osztályba. Tehát a probléma ment vele tovább.

Igazából attól félek, hogy a húgom teljesen elhisz neki mindent, és tényleg olyan sorsot választ magának, amilyet ez a kislány elképzel. Vagy ami még rosszabb, bajba keveri magát, és veszélyes helyzetbe kerül a családja miatt.

Nagyon aggódom érte. Nem tudom, hogyan vegyem rá arra, hogy szerezzen más barátokat is, mert valahányszor finoman szóba hozom, támadásnak veszi. Elkezd kiabálni, hogy ebben a házban őt senki sem szereti, és nem hagyjuk élni az "igazi életet".

Sajnos volt már olyan is, hogy random emberek hozták haza (halistennek csak, segitő szándékkal mert felismerték az utcán) mert ez a kislány valahogy leitatta egy másik városban, miközben mi azt hittük, csak fagyizni mennek délután. Azóta a telefonja helymeghatározása be van kapcsolva, de ez sem állítja meg. Hiába látjuk, hogy hol van, a szemünkbe mondja, hogy nem is ott volt. Pedig egy elképesztően okos, de ugyanakkor nagyon elkényeztetett kislány, akinek mindig megvolt mindene, soha semmiben nem szenvedett hiányt. Most mégis teljesen azonosul ezzel a lánnyal, aki szerintem csak lehúzza a saját szintjére.

Rosszul is érzem magam, amikor ezt gondolom, mert a másik kislány nem tehet arról, hogy milyen családba született. De ettől függetlenül nem akarom, hogy szétszedje a mi családunkat.

Amióta képben van, a húgom felvett egy hihetetlenül tenyérbemászó beszédstílust, affektálást és szóhasználatot. Egyszerre vicces és ijesztő hallani a szájából. Állandóan keresi, min tudna összeveszni anyukánkkal, hogy a végén benyöghesse, hogy "anya nem is szereti igazan", mert nem neki ad igazat.

Emlékszem, ebben a korban nekem is mennyire fontosak és meghatározóak voltak a barátaim. Pont ezért félek attól, hogy neki nem lesz más társasága, és emiatt elveszíti a fiatalkorát meg azt a rengeteg lehetőséget, ami most még előtte áll.

Van valakinek hasonló tapasztalata? Volt valaki hasonló helyzetben akár gyerekként, akár idősebb testvérként? Van értelme tovább próbálkozni beszélni vele, vagy hagyjam, hogy hibázzon, és majd egyszer tanul belőle?

Túlságosan szeretem a kishúgomat ahhoz, hogy csak nézzem, ahogy ezt csinálja magával. Egyszerűen nem tudom elengedni ezt az egészet, mert úgy érzem, ő még egyáltalán nem látja a tettei következményeit. Kerlek legyetek őszintek, ha én rontok el valamit, változtani akarok rajta.

Egyik nagyon közeli barátom nagyon erős önutálatban van. Már nagyon régóta, kisgyermekkora óta problémái vannak önmagával, főként a szülei válása miatt, majd az ő kettejük felügyeleti harca miatt, ami inkább a másik lealázásáról szólt, és nem a gyerekről ténylegesen. 15 évesen el is ment pszichológushoz, és kiöntötte minden bánatát a szüleiről, az iskoláról és arról, hogy mennyire magányos és mérges állandóan. Ezeket pedig a pszichológusa szépen továbbmondta a szülőknek (igen, mindkettő felkereste), akik ezután csak visszadobálták ezeket a gyerekre, és elég sok balhé lett ebből megint.

Azóta már 22 éves, és az önutálat meg az önbizalomhiány egyre nagyobb nála. Elnyomja magában az egészet, és csak telik meg ezekkel az érzésekkel. Nemrég megkeresett a barátnője, hogy látja rajta, mennyire nem biztos magában semmiben, hogy azt hallja, mindig szidja magát. A párkapcsolatuk intimitására is rányomja a bélyeget az önbizalomhiánya és a lány emiatt azt érzi, hogy őt nem szereti, és ő nem vonzó eléggé neki.

Viszont a csávónak, mikor feldobtam a pszichológust mint lehetőséget, erőből elutasítja. Az előző tapasztalata miatt nem bízik meg egyikben sem, szerinte semmi értelme elmenni, mert nincs vele baj, stb. Az összes típusú válasz, amit bárki hallott már, amikor valaki ki akarja kerülni a pszichológust.

Én úgy gondolom, segítene neki, és nagyon aggódom miatta, hogy a saját élete és a párkapcsolata is rámenne erre a hozzáállásra.

Szerintetek engedjem el, és ne zaklassam ezzel tovább, vagy van valami módszer, amivel talán tudnék segíteni neki? Ha nem is az, hogy pszichológushoz menjen, de felismerje, hogy igenis szüksége van segítségre.