u/lidael_braveheart8

Az utóbbi pár évben azt vettem észre, h egyre kevesebb az empatikus ember a világban és mindig mindenki bántja a másikat(tisztelet a kivételnek)

Például ha történik egy olyan, h egy buliban megerőszakolnak egy lányt, akkor azonnal a csajszi a hibás, h biztos kirívóan öltözött, de arról nem esik szó, h a férfi volt, aki nem bírt magával(ez csak egy példa, tudom, h vannak kedves fiúk/férfiak, akik nem bántják a lányokat). Ez egy az egyben áldozat hibáztatás. És sajnos egyre több ilyen és ehhez hasonló eset történik.

Kicsit olyan, mintha kihalt volna az emberekből az együtt érzés. Nagyon sokat törtem rajta a fejem, h miért lehet, "közösségi média? " vagy netán "alacsony érzelmi intelligencia? "

Lehet, h a kettő össze függ?

Vagy egyáltalán miért van ez?

Hali!

Közép sulis kecskeméti lány vagyok.

Szeretem az állatokat, főleg a lovakat.

Imádom a fantasyt és a Baldur's gate-et.

Szeretnék hasonló korú és érdeklődésű emberekkel barátkozni.

Ha úgy van, akkor randira is nyitott vagyok.

Még tavaj ősszel megismertem egy fiút. Tizennyolc éves, jóképű fiatal ember. Három évvel idősebb volt nálam.

Kedves volt, szimpatikus és megnyerő. Néhány hétig találkozgattunk, írogattunk, majd rá kellett jöjjek, h bele szerettem. Egész nap ő járt a fejemben, másra sem tudtam gondolni. Aztán egyszer csak megkérdezte, h szeretnék-e a barátnője lenni. Én igent mondtam.

Eleinte minden tökéletes volt. A tenyéren hordozott, lehozzta a csillagokat. És azt vettem észre, hogy ellopta a szívemet. Hozott nekem kaját, rám mosolygott, át hívott magához. Azt mondta, hogy mindennél jobban szeret. Annyira jó volt, h azt hittem, h meg találtam azt, akivel le élem az életem.

Aztán a negyedik hónap körül elkezdtem valami furát érezni. Nem tudtam, h mi az. Megosztottam az aggodalmam a párommal és csak azt mondta, hogy a szüleim miatt van az egész. Kezdtem nem bízni benne.

Azt mondta, h olyan tény szerű neki, hogy vagyok. Azt hittem, h csak a rózsaszín köd foszladozik.

Aztán rosszabb lett. Egyre többet volt velem. Elinte örültem ennek, aztán már úgy éreztem, h fuldoklom.

Egyre többet sírt, h milyen rossz neki, senki nem szereti, egyedül van, neki már úgy is mindegy, jobb lenne mindenkinek nélküle, én pedig szerettem és nem akartam otthagyni.

Aztán egyik ilyen nap, amikor kettesben voltunk és sírtam, elkezdte a sírást-rívást, nem törődve azzal, h nem vagyok jól. Én mint jó barátnő félre tettem a rosszul létem és szokásomhoz híven elkezdtem vígasztalni, hogy semmi baj, megoldjuk, minden oké lesz. És akkor azt mondta, hogy annyira rosszul érzi magát, hogy mindjárt agyon üt. Aztán lekevert egy pofont magának és azt mondta, h többet nem lovagolhatok és barátaim se lehetnek. Akkor megijedtem, sőt halálra rémültem....

Barátaim nem voltak, mert elmarta őket tőlem, a családomhoz nem fordulhattam, mert tőlük is elszeparált. Így amikor haza értem, felhívtam a legjobb barátomat, aki olyan, mint a testvérem. Másra nem számíthattam.... Elmondtam neki mindent, h folyton csikiz, de nem ilyen vicceskedésből néha, hanem állandóan és úgy, h csíp meg mar(még mindig foltos vagyok).Elmondtam, h lelkileg kiszipolyoz, mint egy vámpír és nem akarja, h azt csináljam, amit szeretek, azokkal, akiket szeretek. Hogy olyan dolgokat ígéretet velem, amiket nem tudok betartani.

Drága barátom azt mondta, h hagyjam ott. Három alkalommal szakítottam vele, harmadik alkalomra már nem könyörgött, nem ígért. Csak hagyta, h elmenjek. Vissza adtam a holmiját, mindent és próbálom elfelejteni, de a sebek, amiket a lelkemben hagyott és a foltok, amik a bőrömön vannak minduntalan eszembe jutottatják.

Szégyellem magam, hogy fél évig tartott míg észre vettem. Azért pedig még jobban, h hagytam magam manipulálni.

Nem tudom, hogy volt-e már valakivel hasonló és ha igen, akkor hogyan lehet túl lépni rajta?