Ha ez az a nagy lehülés amit beígértek akkor átbasztak. Nem kicsit nagyon. Aláírom végre 30fok alatt a lakás, bár szerintem nem lesz hosszútávú, de ugyan úgy szakad rólam a víz.
Mostmár tényleg ott vagyok hogy külföldre kell menni csak a meleg miatt, mert ez hogy az év negyedében szenvedek itt. Ingerült vagyok, diszkomfortos, kevésbé funkcionálok, hetvegen semmi érdemit nincs kedvem csinálni nem élet.
Soha senki nem választ engem ha van más opciója. Soha senki nem keres. Soha senki nem szán rám időt.
Nem tudom mi az oka. Nem értem és nem tudom meddig tudok még így létezni.
A friss élmény a tegnapi céges csapatépítő. Az odaúton kocsival mentünk 2 másik kollégámmal. Ők ketten elbeszélgettek én meg mintha ott se lettem volna. Kussba hátul. Nem szóltak, nem kérdeztek, nem vontak be. Mintha nem is léteztem volna.
Hasonlóképpen alakult a csapatépítő eseménye is a többi kollégával.
Aztán a hazaúton pattant el bennem végleg valami. Visszafelé busszal utaztam, mert kollégám, ismerősöm, azt hittem barátom de igazából már nem is tudom micsodám (munkán kívül is időnként csinálunk ezt azt) is azzal ment. Gondoltam majd legalább itt valamilyen emberi kapcsolatszerűségre lesz lehetőségem.
Indulásnál leültünk. Azt hittem majd mellém ül, de nem leült elém. Gondoltam rendben. Akkor utazunk így. Aztán amikor gondolt egyet keresett magának társaságot és nem hozzám jött, hozzám se szólt, beült a mögöttem ülőhöz. És hallgathattam ahogy ők ketten nagyon jól elcseverésznek. Engem ismét teljesen ignorálva, mintha ott se lettem volna.
Különösen szarul esett, mert direkt miatta buszoztam vissza a kényelmes kocsi helyett és egyébként meg ez az egész helyzet. Nem is értem. Geci szarul érzem magam, hogy megint egy embernek maximum annyi vagyok hogy ha nincs más lehetőség akkor esetleg de ha van bármi más akkor sose én vagyok választva.
És ez most csak a legaktuálisabb eset amit ki szerettem volna írni magamból. Mindig így viselkednek velem az emberek. Mindig így járok. És elegem van ebből.