7 bő és 7 szűk esztendő
Szeretném megosztani veletek azt a belső vergődést amit volt időm átgondolni az elmúlt időben. Hosszú lesz, de hátha másnak segítek ezzel. Meg talán magamon, mert nincs most pénzem pszichológushoz járni.
Rájöttem, hogy az alapvető probléma velem az, hogy könnyen elkeserít a kudarc, inkább menekülök, minthogy szégyen vagy negatív élmény érjen. Ezért nem haladok semerre jelenleg.
Ez nem mindig volt így, 18 éves koromtól 30 éves koromig karriert építettem, tepertem, hajtottam, hogy előre tudjak jutni. Nagyon jól fizető állásom volt, alig kellett csináljak valamit, elkényelmesedtem és elbíztam magam, hogy nekem mindent lehet, mindenem megvan, és ez nem is lehet másképp.
Aztán elvesztettem számomra sok fontos embert (meghaltak, hirtelen), csomó betegségem lett, a munkám már nem tudtam elvégezni, kollégák kitúrtak, végül megszűnt a munkaviszonyom. Egy gödörbe kerültem, ahonnan már igazán kimászni sem volt kedvem, inkább meghalni. Öngyilkos gondolataim voltak nagyon sokszor, gyógyszert szedtem, vegetáltam az életben. Gyerek nincs, háziállatok vannak, róluk gondoskodtam meg a páromról amennyire tudtam, aki kitartott mellettem.
Ma leültem, és belegondoltam, hogy megdöbbentő 5 éve tart ez a loop. Pénzem már nem sok van, nem tudom hogyan lesz. Pályázok, interjúra ha kapok lehetőséget nagyon meg akarom felelni, de legutóbb egy ügyvezető azzal utasított vissza, hogy neki ilyen szétmorzsolódott, bolond ember nem kell. Ez nagyon szíven ütött, mert igaz, hogy nem vagyok egy átlagos személyiség, de annyi szeretet és jóindulat-jóakarás-megfelelés van bennem mások iránt, hogy nehéz szavakba öntenem.
Azt hiszem azért jutottam idáig, mert valahogy mindig megoldotta helyettem más a bajt, vagy mindig elnéztek felette, vagy mindig azt kerestem, hogy miért más a hibás és nem én. Ezt nagyon nehéz megélni és szégyen érzetem van emiatt, mert mindig ezeket az embereket kritizáltam a legjobban, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen, csak tehetetlen. Csak hogy nekem szerencsésen alakult eddig az életem, és ezért nem volt lehetetlen. Leginkább apukám oldott meg nekem bármit, mert ő bármire képes volt, de meghalt, egyik napról a másikra, én meg elvesztem. Nagyon hiányzik. Nem azért, hogy nekem kényelmes legyen, hanem mert azóta érzem magam védtelennek.
Most utolsó erőmmel arra tettem fel az életem, hogy másoknak segítsek, ami nem a lehúzásról szól, hanem a szeretetről. Beiratkozom szociális munkás szakra, idősekkel, hátrányos helyzetűekkel és célt tévesztett emberekkel szeretnék foglalkozni, másoknak segíteni, mert már csak ez ad erőt. Közben megpróbálok munkát találni ezen a területen.
Ha más is érezte már magát így, nehez tükörbe nézni és látni a hibáit, akkor nincs egyedül. Valahogy mindig azt éreztem, hogy az a célom, hogy jobbá tegyem a világot, és ha ahhoz az kell, hogy ennyit nehézséget átéljek, akkor talán megéri, és van még remény.
🫶🏼