u/Inevitable-Counter51

Egy korábbi poszt ihlette ezt a témát.

Nemrég párommal két napot töltöttünk egy közeli rokonunknál, akiknek másfél éves kisgyerekük van. Már a baba születése után nem sokkal is feltűnt, hogy nagyon megviselte őket az egész, de akkor azt gondoltuk, biztos csak az elején nehéz megszokni az új helyzetet.

Na most… másfél év elteltével talán még rosszabbnak tűnt az egész.

Ahogy megérkeztünk, konkrétan vágni lehetett a feszültséget anyuka és apuka között. Olyan volt a hangulat, hogy az első órában az az érzésem volt h inkább hazamennék. Mentek az odaszúrások, a passzív-agresszív beszólások egymás között, apuka teljesen leamortizáltnak tűnt lelkileg és fizikailag is. Anyuka is nagyon feszült volt. A gyereket egyébként szerintem tök jól nevelik, látszik, hogy szeretik és foglalkoznak vele, de közben meg az egész olyan érzést keltett, mintha ez teljesen a kapcsolatuk rovására menne.

Őszintén szólva rendesen kiábrándított az egész gyerekvállalás témából ez a két nap. Ijesztő volt látni, hogy emberek mennyire kifordulhatnak önmagukból, mennyire elfogyhatnak. Pedig mi alapvetően szeretnénk/szerettünk volna gyereket, és nem is rózsaszín ködben élünk ezzel kapcsolatban, eddig is tisztában voltunk vele, hogy nehéz, sok kompromisszummal és lemondással jár, sokat olvastunk is a témában.

De ezt élőben látni egészen más. Konkrétan szívásnak tűnik az egész.

Közben meg a környezetünkben vannak olyan családok is, akik látszólag teljesen rendben vannak, csak nyilván ott nem látunk bele a mindennapokba.

Kíváncsi lennék mások véleményére vagy tapasztalataira. Tényleg ennyire gyakori, hogy a párkapcsolat és maga az egyén ennyire megsínyli a gyerekvállalást?

Más is van úgy vele, hogy a túl tökéletes, „mű” social médiás képek videók inkább irritálnak, mint hogy tetszenének?

Gondolok itt a kajás videókra, ahol jön a kötelező kóstolás + mosolygós bólogatás, mintha az lenne életük csúcspontja… 😄 Egyik dietetikus lány akit követek, szeretem nagyon, de nála is már meglátok egy ilyen bólogatós témát és kjég az agyam tőle.

Meg a szelfikre, ahol az a nagy, fogvillantós mosoly annyira erőltetett, hogy szinte látni ahogy a kép után azonnal eltűnik az arcról.

És nem azzal van baj, hogy valaki jól akar kinézni vagy szépen tálal mert szeretem az esztétikus képeket.. Inkább az az érzés, hogy ez már nem spontán, hanem egy sorozatgyartott pozitura.

Engem valamiért inkább taszít ez a stílus, mint vonz.

Másokat is irritál ez, vagy csak én reagálom túl?

Nálatok hol van a határ a természetes és a „túl megjátszott” között?