u/Lazy_Passenger8995

Volt olyan pillanatotok, amikor utólag visszanézve azt mondtátok, hogy “faszom, ezt még egyszer biztos nem játszom el”?

Nekem egy szakítás után jött el. Annyira ragaszkodtam valakihez, aki közben egyre inkább semmibe vett és elutasította azt, amit éreztem, hogy lassan teljesen háttérbe szorítottam saját magamat. Annyira lefogytam, hogy egy idő után már a lépcsőzés és a séta is fizikailag megterhelő volt, kórházba kellett feküdnöm.

Akkor értettem meg igazán, mikor a fürdőszobában a kövön magzatpózban feküdtem, mikor anyámék naponta többször telefonáltak mindenféle apró dolog miatt, csak hogy tudják, felveszem a telefont=életben vagyok, hogy egy kapcsolat elvesztése fájhat, de az már egy másik szint, amikor önmagadat kezded elveszíteni azért, hogy valaki mást ne kelljen elengedned, aki bánt téged.
Sokszor felidézem magamban ezt, látom magam kívülről a csempén fekve, látom, ahogy anyám néz rám és sír, és a faszom se fogja engedni ezt mégegyszer, hogy így elveszítsem magam.

És ez a legnagyobb tanulságom egy életre, hogy lehet félni attól, hogy valaki majd jön és megy, meg bánt, de az a kurva ijesztő, mikor Te sétálsz el saját magadtól, bármilyen helyzetben.

🫶🏽

Sziasztok! :)

Szerintetek mennyi kommunikáció, meetup’ számít egészségesnek egy közeli kapcsolatban, legyen szó párkapcsolatról vagy barátságról?
Például ti milyen gyakran beszéltek a legjobb barátotokkal, a párotokkal, vagy azokkal, akik fontosak nektek? Számotokra teljesen természetes, ha néha egy-két napig kevesebbet beszéltek, vagy ilyenkor bennetek is felmerül, hogy valami megváltozott?

Én alapvetően hajlamos vagyok a szorongásra, és azt vettem észre magamon, hogy néha túlságosan is a kommunikáció mennyiségéből próbálom megállapítani, hogy rendben van-e egy kapcsolat. Ha valaki kevesebbet keres, könnyen elkezdek azon gondolkodni, hogy mi lehet az oka, még akkor is, ha valójában semmi konkrét dolog nem történt. Barátságban merült fel ez most nálam, nem párkapcsolat terén.

Erről már beszéltem az érintett emberekkel, ezért most inkább arra lennék kíváncsi, hogy mások hogyan kezelik ezt magukban. Hogyan lehet megtanulni azt, hogy attól még, hogy valakivel kevesebbet beszélünk, találkozunk nem feltétlenül változott meg köztünk semmi?
Mi számít nálatok egészséges kommunikációnak, és hogyan tudjátok elengedni az ebből fakadó szorongást (ha van, persze)?

Nem akarok az obsessed, szorongó legjobb barátnő lenni…:D
Köszi az építő jellegű hozzászólásokat! 🫶🏽

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy sok nő egyszerűen nem tud meglenni egy másik nő mellett. Rivalizálás, kirekesztés, féltékenység…
miért nem tudunk meglenni a seggünkön egymás mellett?

Tökre érdekel, hogy ez mindig is így volt a történelem során, vagy inkább a mai világ hatása lehet?
Azért is foglalkoztat, mert mindenhol azt hallom/olvasom, hogy a nők tartsanak össze, támogassák egymást, emeljék fel egymást, fiszemfaszom, tartsunk össze. Ehhez képest a valóságban meg béka feneke alatt az összetartás.

ui.: nőként elég kiábrándító a helyzet, barátnőket találni szinte lehetetlen.😃

Halihó!
Egy elég összetett témát hoztam, amely jelenleg egy kulcskérdés az életemben; épphogy’ húsz éves lány vagyok, az ismerkedés nagy bummjában.

Tisztában vagyok, hogy a vélemények nem egyeznek (hálaég!) és azzal is, hogy megosztó lehet, amiről beszélek.

Elég-e a szerelem/szeretet egy párkapcsolatban?

(a következő bekezdés személyes történet, a kérdéshez fűződően)
Amint említettem feljebb, fiatal vagyok még, kettő darab két éves párkapcsolatom volt eddig, most pedig ismerkedem valakivel, idősebb nálam három évvel.
Azon kaptam magam bő fél év után, hogy egyszerűen nem tudom tovább engedni magam ezen az “ismerkedős” fázison, mivel úgy érzem, nem elég nekem az, amit Ő ad.
Utóbbiban nem az anyagiakra gondolok, hanem az ambíció, a kitartás, a fegyelem…
Viszont érzelmileg rendkívül intelligens, mindig figyel rám és megad minden tiszteletet és törődést, figyelmet, amit meglehet egy nőnek.

Szeretem, de valahogy nem érzem úgy, hogy eltudok köteleződni valaki mellett, aki nem dolgozik, nem törtet a céljai felé a maga tempójában legalább (van neki sok csudajó), vagy enbloc’ nulla motivációt ad azzal, hogy akkor kel, mikor én már dolgozom.

Tudom, hogy különbözőek vagyunk, keressek olyat, aki “megfelel” az elvárásoknak stb, de kedvelem Őt, és nem tudom,
megéri várni a változásra, amíg összeszedi magát, és elég lesz a szeretetem, vagy ez bukó…?

Köszi, pacsi ha eddig eljutottál, fontos témának tartom, érdekel mit gondoltok róla.:)

Kedves édesanyám mindig azzal jött, hogy ha lenyelem a rágót, lufit fújok majd vele a fenekemen keresztül és elrepülök. Vagy a lámpa az autóban bent, éjjel felnyomtam, apám majdnem strokeot kapott, hogy így NEM TUD vezetni, tilos!!44
Ha a boltban sírtam, jött a ne sírjál, mert a kasszás eladja a lelked titokban akciós áron.:’D

A kedvencem pedig, hogy mindig rakjam párba a zoknikat, mert ha nem párban vannak, akkor éjszaka összeverekednek a szekrényben. Jó emlékek.

Kérdés a címben, és mi a megoldás?

Kertes házban lakok még húsz éves fiatalként megyeszékhelyen, a Balaton mellett. Szomszédaink egy késő harmincas pár, két, kb. nyolc éves gyerekkel. Reggel-délben-este arra kelek, érek haza, hogy zárt ablakon átszűrődő üvöltés teli torokból, sokszor húsz percen keresztül. De az a vérfagyasztó.
Egyszerűen megszakad a szívem, de eddig még nem vettem a bátorságot, hogy átmenjek, mindig kijövök az kapuhoz és ücsörgök, ameddig véget nem ér ez a borzalom, neadjisten’ tettlegességig fajul, hogy egyből tudjak segíteni.
Rendőrök basznak rá, ez a kettő idióta meg bent van minden szmk-s szarban, posztolják a kurva boldog családi képeket, a nyaralást, itthon meg pokol van, olyan szavakat dobálnak a gyerekekhez, amikhez képest az általam használt szavak fel sem tűnnének.

Egyszerűen elkeserít a helyzet, nem tudom mit tehetnék, nem tudom mi a megoldás, ki van a faszom, hogy a gyerekeket kell megnyomorítani, ki van a faszom, hogy a gyerekeknek nem felnőniük kell, hanem meggyógyulniuk a gyerekkorukból.
Bocsánat srácok a vulgáris megnyilvánulásért, de borzasztó a helyzet, és úgy gondolom messze nem ez a legrosszabb, ami megtörténik.

Néha megdöbbent, mennyire sok ember nem tud kommunikálni, felelősséget vállalni az érzéseiért, tetteiért vagy normálisan kezelni másokat érzelmileg. Közben (egyre inkább) rengeteget beszélünk mentális egészségről és tudatosságról, mégis mintha egyre kevesebb lenne az empátia és az érzelmi intelligencia a mindennapokban. Ti ezt hogy látjátok?

Sziasztok!

Elöljáróban, tizenkilenc éves lány vagyok és kikívánkoznak belőlem az alábbi sorok, részletezve a téma megértését elősegítő életeseményekkel, azzal a reménnyel, hogy tanácsot, kritikát és véleményeket olvashatok Tőletek ezügyben.🙏🏼

Kiskoromban - a legtöbb kislánnyal ellentétben - nem volt olyan kissrác, híresség akiért rajongtam volna, nem volt gyerekszerelem, semmi ilyen cukiság, emlékszem általános iskola végéig cukkoltak vele, hogy hogyan lehet az, hogy még nem voltam szerelmes. Ejnye.

Középiskolában, tizenötéves koromtól kezdve elkezdtem hirtelen direktben szédíteni a srácokat, odavoltam érte, hogy ennyien figyelnek rám, felfedeztem, mennyi előnnyel jár (nem értek ezzel egyet máig), ha az ember “vonzó”. Ebben évben diagnosztizáltak depresszióval, terápiára és orvosi konzultációkra tisztességesen eljártam, nem vettem félvállról.
Az első párkapcsolatom másfél évig tartott, nehezen mentem bele, féltettem a szabadságom, majd szakítást kezdeményeztem, miszerint “én még élni szeretnék”. Igazán önzőnek éreztem magam, viszont nem álltattam magam sokáig, mivel letudtam annak, hogy nem volt meg az az egetverő rózsaszín köd.

Az ezt követő hónapokban ment a flört itt, flört ott. Míg érkezett valaki, aki nem adta fel. Itt tizenhét évesek voltunk. Sokat hülyítettem, mérgezően bután viselkedtem, míg teljesen megnyert, egy évet voltunk együtt. Szerelmes voltam, de rendkívül szorongóan. (Ezen eseménysort bővíti, hogy a depresszióm súlyosbodott ebben az időben.)
A szakítás teljesen váratlanul ért, őt gondoltam a legjobb barátomnak, a társnak, aki kihúzott a gödörből. Az ok, hogy élni szeretne még…
Mintha a karma fejen vágott volna, hogy lássam milyen az érme másik oldala.
A szakítást követő egy évben az extrovertált énem teljesen eltűnt, nem jártam sehova, minden energiám arra ment, hogy visszaszerezzem a párom, bebizonyíthassam, hogy szerethető vagyok.
Egy teljes év görcsölés után a terápiát és az önismeretet helyeztem minden elé.

Rengeteget haladtam, tanultam, de valami még így sem áll össze. Fiatal vagyok, tapasztalnom kell, legutoljára csalódtam, ezek mind evidensek számomra, viszont másnak érzem magam.

Nem vágyok kapcsolatra, nem vágyok családra, gyermekekre. Visszatérően a flörtölés, a másik agyának húzása, és ez a játékos szabadság utáni vágyakozás jelenik meg. Az egészséges közeledést, a játékok nélküli ismerkedést egyszerűen zsigerből elutasítom, nem tudom megnyerőnek, vonzónak találni.
Manipuláltam, mégha nem is direkt, játszottam érzésekkel, betegesen féltékeny voltam, mindent csináltam a második párkapcsolatom tényleges kezdetéig, és mára kitudom mondani és vállalom érte a felelősséget, de nem akarok többet így érezni, nem akarok másokat bántani és leépíteni érzelmileg.

Megakarom törni a kört, de nem tudom honnan indul. Lehetek még szerelmes? Lesz olyan kapcsolat, ami nem mérgező, bizalomölő játékokból indul? Érezhetem-e magam majd jól egy kapcsolódás során toxikus elemek nélkül is, anélkül hogy unalmasnak gondolnám? Mi okozhatja ezt a fajta gondolkodást?

Szeretném megköszönni, ha elolvastad a posztot, és esetleg hozzájárulsz egy gondolattal!
Tudom, nem egy hálás viselkedésmechanizmus, amely szerint mozogtam, és szeretném kérni, hogy törjetek is pálcát felettem, de úgy, hogy azokból a pálcákból tudjak építeni, mert hiszem, hogy megszakítható a kör valahol.
Köszönöm!😊

halihó! szeretném magam picit kiventillálni, esetleg értő fülekre találni.
előljáróban, most ballagtam el, egyetemre nem jelentkeztem, de szeretnék a későbbiekben. mentális problémákkal küzdök pár éve, viszont egy ideje a gyógyszer is beállt, nagyjából kezdek helyrekerülni.
az (eddigi) fiataléveim kitöltötte két hosszú párkapcsolat, utóbbin egy évbe telt túltennem magam, és most hogy az iskolai éveknek is vége, picit elvagyok veszve. nagyon, inkább.:D

extrovertált vagyok, van pár közeli barátom, szeretek ide-oda járkálni és élni… csak épp ez az, hogy nem élek. 19 éves lány vagyok, közel “nulla” felelősség, mármint van hol bérmentve laknom, kedves család, nincs tartozás, gyermek, mégis olyan mintha csak szimplán félnék élni.

folyamatosan úgy érzem, hogy megkell felelnem mindenkinek, a társadalomnak, a normáknak, ha van valaki akivel tölthetnék egy éjszakát kötöttségek nélkül, máris bepánikolok, hogy de hát ez milyen “kurvaszokás”, mit akarok én itt, mit fognak gondolni.
viszont később nem akarok úgy visszagondolni a fiatalkoromra, hogy mennyi mindent csinálhattam volna, akár butaság, akár nem, és csak azért nem tettem meg, mert mi van akkor, mi van így, mi van úgy.

voltatok hasonló helyzetben? baj lehet velem?

üdv, egy fiatal lányka, aki még a szabadságtól is bevan szarva😄