u/Proof-Heron7

I was first diagnosed with ADHD at 16. I tried Ritalin, developed significant depressive symptoms, and my mother didn’t pursue treatment further. Over the next \~15 years I was diagnosed with BPD and bipolar disorder (bipolar was later ruled out), and two psychiatrists doubted ADHD. Recently, a targeted adult ADHD assessment strongly supported ADHD and I started lisdexamfetamine.

My problem is that I can construct two explanations for my life.

I was an extremely intense, emotional, easily bored child who constantly wanted something else. But I was also raised with very little structure or consistent boundaries. My mother struggled with my emotions, so if I became upset/persistent enough, I often got what I wanted. Even school attendance wasn’t strongly enforced. She was also the informant for my recent assessment, but becomes defensive when asked about my childhood, so I’m unsure how reliable that history is.

What if I simply never learned frustration tolerance/self-regulation and it now looks like ADHD?

On the other hand, I have lifelong stimulation-seeking and executive difficulties. I can work, maintain my home and fulfill responsibilities, but starting routine tasks can feel disproportionately difficult even after doing them hundreds of times. My brain automatically plays out every step/transition beforehand (e.g. gym = get ready → bus → walk → change → exercise → reverse the whole process), making tasks feel exhausting before I start.

Boredom can feel almost physically painful. I talk A LOT and have sought stimulation through things like sex/hypersexuality and sometimes alcohol. Interestingly, when I worked insanely busy 18-hour days in television, with constant deadlines/problems/stimulation, I felt more focused, regulated and “normal” than during quiet periods.

Four years ago I also went through an extremely distressing relationship and my functioning became significantly worse afterward. I have intense relationship-related emotional dysregulation: rejection, uncertainty, not reaching my partner or plans changing can trigger a physical emergency response before I’ve even consciously processed what happened. I know this could be attachment/BPD/learned regulation rather than ADHD.

SSRIs/SNRIs reduced anxiety somewhat but never quieted my brain or helped the apathy/understimulation; mood stabilizers such as lamotrigine did basically nothing. Lisdexamfetamine sometimes makes my brain/body feel quieter, thoughts less sticky and boredom easier to tolerate, and I crave alcohol less. I know stimulant response does NOT prove ADHD.

So how do clinicians distinguish lifelong ADHD from intense temperament + lack of childhood structure/self-regulation + attachment/emotional dysregulation when childhood memories and parental reports are unreliable?

I’m not asking Reddit to diagnose me. I’m trying to understand what evidence actually helps distinguish these possibilities.

TL;DR: ADHD was diagnosed at 16 and again recently, but I also grew up with little structure and have major emotional/attachment issues. How can clinicians distinguish ADHD from learned self-regulation problems when childhood history is unreliable?

I’m a 29-year-old woman trying to understand the reasoning behind my ADHD diagnosis, rather than asking for a diagnosis here.

ADHD was actually my first psychiatric diagnosis at around 16. I briefly tried methylphenidate (Ritalin), but developed significant depressive symptoms, and my mother did not pursue the diagnosis/treatment further.

Over the following ~15 years I received other diagnoses, including BPD and bipolar disorder. Bipolar disorder was later ruled out during psychological assessment. Two psychiatrists I saw as an adult also did not think I had ADHD. Recently, however, I underwent a targeted adult ADHD assessment which strongly supported ADHD, and I started lisdexamfetamine.

The differential diagnosis is confusing because my childhood history has major confounders.

I was described as an extremely intense/emotional child, easily bored, constantly wanting to switch activities, difficult to engage in things that did not interest me, and generally needing a lot of stimulation.

However, I also grew up with very little consistent structure or boundaries. My mother had difficulty tolerating my emotional reactions, so persistence/distress often resulted in getting what I wanted. Even school attendance was not consistently enforced.

This makes me wonder whether poor frustration tolerance, difficulty delaying gratification, stimulation-seeking and problems sustaining effort could have developed through learning rather than ADHD.

Retrospective assessment is also difficult because I remember relatively little of early childhood. My mother was the informant during my recent ADHD assessment, but becomes defensive when discussing my childhood/parenting, so I am uncertain how reliable her retrospective report is.

As an adult, I am capable of sustained employment, maintaining my home and fulfilling responsibilities. The difficulty is disproportionately high task-initiation cost and inconsistent maintenance of routines. Even familiar tasks can feel mentally exhausting beforehand because I automatically represent the entire sequence of steps/transitions involved.

I also have pronounced understimulation/boredom intolerance. Boredom can feel almost physically uncomfortable. In contrast, during periods when I worked extremely demanding 18-hour days in television with constant deadlines, problems and stimulation, I often felt unusually focused, regulated and “normal.”

I have also had lifelong high stimulation/reward seeking, excessive talking, intense emotions and periods of hypersexuality/alcohol-related reward seeking.

There is another confounder: approximately four years ago I experienced an extremely distressing romantic relationship, after which my overall functioning became substantially worse.

I also have severe emotional dysregulation predominantly in close romantic relationships. Rejection, uncertainty, inability to contact my partner, sudden changes of plans or situations I cannot immediately resolve can trigger an intense autonomic/emotional reaction before conscious appraisal. I recognize that this could fit attachment-related dysregulation, learned coping patterns and/or BPD rather than ADHD.

Previous SSRIs/SNRIs reduced anxiety to some degree but did not improve the chronic understimulation/apathy or subjective mental “noise.” Lamotrigine and other mood-stabilizing approaches produced essentially no noticeable benefit.

Since starting lisdexamfetamine, I have intermittently experienced reduced mental/body tension, less “sticky” thinking, greater boredom tolerance and less alcohol craving. I understand that response to stimulants cannot establish an ADHD diagnosis.

My question for psychiatrists is therefore:

When childhood history is unreliable and significant developmental/environmental and attachment/emotional-regulation factors are present, what clinical features or longitudinal patterns are most useful for distinguishing ADHD from learned self-regulation deficits, temperament, BPD/attachment-related dysregulation, or a combination of these?

In other words, what evidence would make you more or less confident that ADHD represents an independent neurodevelopmental condition in a case like this, rather than symptoms better explained by the developmental environment?

Azzal kezdeném, hogy borderline személyiségzavarom van.
Ebből a legerősebb tünet az elhagyástól való félelem. Kb. két éve ért véget egy nagyon traumatikus kapcsolatom, ahol mind az érzelmi és mind a fizikai abúzús jelen volt, és napi szinten fenyegetve voltam az elhagyással. Végül ő szakított velem. 1-2 hónapig nem tudtam funkcionalni a kapcsolat közben pszichiátrián is voltam, leamortizáltam a baráti kapcsolataim nagy részét mert csalódtak bennem, hogy egy ilyen emberrel maradtam. Bár olyan egyszerű lenni. Nem bírtam enni, inni dolgozni mozogni, anyukám volt nálam, aki volt, hogy felpofozott, hogy hagyjam abba a sírást igazából csak tovább traumatizált, de nem tudtam egyedül ellátni magam.

Ez az előzmény, a jelenlegi poszt azonban arról szól, hogy két és fel éve járok terapiara. A szakitas után valahogy talpra álltam, máig nem tudom, hogy egyszerűen a maradék erőmet összeszedve úgy voltam vele adok magamnak még egy esélyt. Valahogy jobban lettem, de voltak pokoli napok. Szetporgettem magam a munkával, edzettem, próbáltam pozitívan látni az életet. Randizgattam is, úgy éreztem elég jól szelektalok, tudom kivel ne menjek tovább, egész jól turtem az érzelmi triggereket.

Majd tavaly nyár elején megismerkedtem egy fiuval, akit úgy éreztem nem kell kiszurnom idősebb is volt nálam tetszett hogy van egisztenciaja olyan dolgokat csinált amiben kitartó volt. Egész stabil is voltam az elején, o is következetes volt. Küzdöttem a demonjaimmal és sokszor jött elő a borderlineom de csendesebben. Fel évig tartott a minden jó időszak, aztán derült égből villámcsapás szakítani akart. Újra előjött a kezelhetetlen félelem és rosszullét könyörögtem hogy ne hagyjon el. Nem tette, meg is köszönte hogy nem hagytam. Kiderült hogy inkonzisztens, hogy nem egyenes, hogy elkerulo, hogy nem all kész egy kapcsolatra. Egy idő után már rahagytam a szakitasi szándékot. Kicsit olyan volt hogy kipumpalta magából és ment tovább a dolog.
Azonban most az elmúlt hetekben hiába történt ezt újra elkezdtem rettegni. Továbbra is azt mondtam hha ezt szeretne legyen - de maradt. Azonban volt egy elég kaotikus esténk a hétvégén, ami után én nagyon durva panikrohamot kaptam. Este meg átjött hogy ne legyek egyedül, majd hétfőn elkoszontunk, és azóta hiába írtam neki hívtam semmi érdemi válasz nem érkezett. Megírtam hogy hagyok neki időt, de kommunikálja felém - mert én ezt nem bírom mentálisan.
Most is osszevissza írok mert elég krizisben érzem magam.
Ma reggel voltam a pszichiáteremnel kontrollon elmondtam neki, kérdeztem hogyha nagyon szarul vagyok és bemegyek az ügyeletre mi történik és röviden elmondta h akutan ott nem tudnak segíteni, nagy valószínűséggel gazdasági szempontból jobban megéri nekik benntartani.
Mivel az előző kapcsolat alatt leamortizaltam a baráti kapcsolataimat nincs kivel beszélnem. De úgy érzem nincs is értelme. Szét vagyok esve.
Ha befekudnek nincs aki vigyázzon a kutyámra anyukamat most mutik nemsokára nem tud segíteni. Ugrana a munkám mert vállalkozói státuszban vagyok nincs táppénz. Ea akkor nem tudom fizetni az alberletemet, és nincs hova hazamennem. Nincs családi ház, anyukám egy lyukban el, legutóbb mikor odakenyszerultem csak meg több sebbel tértem ki.
Nem látom a kiutat. Nem tudom elfogadni hogy akihez eddig fordulhattam segítségért most nincs.
De nagyon erős a keztetes a hívásra. De ha hívom nem veszi fel. És ez amugyis önzőség. Az egy dolog h lehetne benne empatia hogy reagál azon kívül hogy annyit bokott oda h minden rendben. De szeretem és nem akarom h az én terhem is cipelje kelljen.
Én azt hittem a kapcsolatok olyanok h döntünk egymás mellett és kitartunk a másik mellett jóban rosszabb.
De nem látom h elbirom en ezt most egyedül.
Ez egy segélykialtas valahol. Nincs bennem erő ezt kibírni.
Nagyon felek. 2 napja dobog a szívem szorít a mellkasom munka közben bőgök (javarészt home office) és összeszorított foggal százas zsebkendovel ordítva sírok.

Nem tudom hogy jutottam el újra ide megint közel 30 évesen. A pszichiáterem annyit mondott, jó lenne ha nem kallodnek el mert kar lenne értem. Egész életemben ezt hallottam. Mégis itt vagyok egyedül egy teherrel amit nem bírok el tovább.i