u/Rough_Cranberry_8435

Sziasztok, nemrég vezette be a felettesem, hogy minden nap elején be kell számolnom neki, hogy mi hogy halad, miket csináltam. Nekem egyedül, mivel én dolgozom ezen a területen egyedül, más kolléga nem.
Nem volt eddig gond a munkámmal, ezért azt gondolom, hogy esélyes, hogy el akarnak küldeni/kifúrni úgymond.
Mindent pontról pontra adminisztralok, de persze én is szoktam hibázni, ami persze mindig ki van emelve.
Már egy pár hónapja munkát keresek, de visszahívást sem szoktam kapni.

Egy elég szűk réteg véleménye érdekelne.

Azoktól kérdezném, akik olyan családból származnak, ahol a szülők vagyona, vállalkozása, befektetései miatt anyagilag biztosított a jövőtök, és gyakorlatilag nem lennétek rákényszerítve a munkára.

Ti dolgoztok valahol? Ha igen, miért? Saját karrier, önmegvalósítás, társaság, rutin, tapasztalatszerzés vagy esetleg a családi vállalkozás miatt?

Akik nem dolgoznak, hogyan telnek a mindennapjaitok? Van valamilyen projektetek, hobbitok, vállalkozásotok, vagy egyszerűen élvezitek, hogy nem kell munkából megélni?

Külön érdekelne, hogy a szüleitek mit vártak el ezzel kapcsolatban: ösztönöztek a munkára, vagy teljesen rátok bízták a döntést?

Kíváncsi vagyok, a gyakorlatban hogyan néz ki az élet azoknál, akik megtehetnék, hogy egyáltalán ne dolgozzanak.

I’ve been working a 9-to-5 corporate job for a few years now, and whenever I question it, I hear the same responses:

"That's life."
"That's how it is."
"Everyone does it."

But how is this normal?

We're expected to wake up every morning, spend 8–9 hours staring at a screen, commute home exhausted, get a few hours to ourselves, sleep, and then repeat the exact same cycle for decades. Forty years of this. Maybe a couple of weeks of vacation each year if we're lucky.

And somehow we're supposed to accept that this is the best way to spend the majority of our lives?

I genuinely don't understand how so many people have accepted a life that's centered around survival rather than actually living.

Does anyone else feel like we've normalized something completely insane?

I’ve only been working for two years since graduating. My first job was at a government office, where I stayed for a year. I was extremely underpaid, but I barely had anything to do besides sitting there and occasionally sending a few emails. Maybe 1–2 hours of actual work per week, max. I was relaxed, but I wanted more money, so I switched to a corporate job that paid double.

Ever since then, I’ve felt like I’m living in hell on Earth. I get two work-from-home days per week, and I always use them. I feel a little better mentally on those days because I don’t have to wake up as early. But I’m still completely fed up with this job. We have an open-office workplace, and by the end of the day I’m completely drained and just want to sit or lie down in silence. My ears constantly ring after a workday.

I’m so exhausted. Sometimes I wish I had never been born into this cycle of work. Most people around me feel the same way.

I work strictly 40 hours a week. I always leave after 8 hours and do the bare minimum, but I’m still extremely tired and burned out. The only relief I get is when I hide in the bathroom for a few minutes to take a break.

What kind of “life” is this? It can’t be real that this is considered a normal path for middle-class people, while billionaires enjoy a level of freedom most of us will never experience. Why do working-class and middle-class people keep having kids just to raise more workers for this system?

I’m constantly uncomfortable and extremely jealous of people who don’t have to work at all. No matter how much I save, I’d still need a huge amount of debt just to buy a small apartment—and then I’d be even more trapped in the 9-to-5 system.
It feels like a never-ending rat race that leads nowhere.

I have no hobbies, no real relationships, and no workout routine because I’m so drained all the time. I’m over 30 and still live with my parents. I have no time for myself because I’m stuck in this endless loop that I can’t escape.

Is this the life our parents and grandparents promised us? Study hard, get a degree, work hard, and live comfortably?
I can’t even afford to buy a car. Financially, I feel like I’m stuck in the same place despite working full-time.

This life feels unreal sometimes.
I’ve tried a lot of different things to escape and make money in other ways, but every side hustle pays very little. I even tried finding a husband who could save me from this situation, but I’m too tired and impatient to go on dates.

This job has completely changed my personality. I used to be fun, bubbly, relaxed, and avoided confrontation at all costs. I never raised my voice at anyone. Now I’m the complete opposite. I argue with cashiers over minor inconveniences and constantly fight with my parents.

I just want a softer life. I want to wake up when my body naturally wants to wake up (I love sleeping in), watch TV during the day, go to a workout class when it’s not crowded, or sit in a restaurant during work hours instead of dealing with packed weekends.

I work in Eastern Europe and make a somewhat decent salary, but I’m still stuck in the same place, struggling through this lifestyle. And I don’t want to do this for another 40 years.

End of rant.

Angol nyelvű subon láttam a kérdést. Gondoltam érdekes lehet itt is feltenni. Azt is írjátok, hogy hogy hozzátok össze.

Nemrég láttam egy interjút a Friderikusz Show-ban Bognár Balázzsal, aki már 36 évesen eljutott oda alkalmazotti fizetésből, hogy a befektetéseiből él, és gyakorlatilag nyugdíjba vonult. Nagyon inspiráló volt, ittam minden szavát.

- Az érdekelne, hogy akiknek ez Magyarországon sikerült (vagy közel járnak hozzá), ti hogyan csináltátok?

- Miből indultatok?

- Milyen befektetéseket választottatok?

- Mennyi idő alatt jutottatok el idáig?

Bármilyen tanácsot, tapasztalatot szívesen fogadok

Olyanokra gondolok, akik valahogy mindig megoldják, hogy ne nagyon kelljen dolgozniuk, vagy csak minimálisan.

Én ismerek például olyat, aki egyetem után inkább gazdag férjet keresett munka helyett.

Van olyan ismerősöm is, aki a szüleivel él, ők tartják el, közben edzeni jár, éttermekbe, plázákba, és jól elvan egész nap.

Hallottam olyat is, aki “okosba” elintézte, hogy leszázalékolják, illetve olyat, aki szinte folyamatosan betegszabin van vagy munkanélküli segélyen.

Szóval ilyen és hasonló “életművészekre” gondolok.
Szerintetek ez inkább ügyesség, vagy hosszú távon visszaüt? Ti ismertek ilyen embereket? Hogy csinálják? Nem aggódnak, hogy nem lesz nyugdíjuk?

Olyan dolgokra gondolok, amiket tényleg senkinek nem mondtatok el, nem apró titkokra, hanem olyanokra, amik komoly következményekkel járnának, ha napvilágra kerülnének.

Lehet családi, párkapcsolati, pénzügyi vagy bármi más.

Nagyon gazdag férfi+átlagos/szegény nő (vagy fordítva), milyen az életük?

Ismertek olyan párokat a környezetetekben, ahol nagy az anyagi különbség induláskor?
Akár olyan, ahol a férfi nagyon tehetős és a nő átlagos/szerény háttérből jött, akár fordítva, ahol a pasi volt a „csóróbb” fél?

Ha igen, őszintén érdekel:
milyen az életük hosszabb távon? Tényleg működik ez, vagy inkább állandó feszültség, alkalmazkodás és egyensúlyozás az egész? Tényleg a gazdagabb fél áll mindent?

Kívülről sokszor „tündérmesének” tűnik, de belül vajon mi zajlik?