u/_Violette7_

Just out of curiousity.

Here’s my list:

1. Hercule Poirot’s Christmas: my all-time favourite. If I remember correctly, this was the very first AC book I’ve ever read, and it’s still the first on my list. It’s also very underrated, I could never see that twist coming.

2. Murder on the Orient Express: I know, kinda cliché, but this was the book that made me a fan. I love everything about it, the vibes, the characters, the twist, and Poirot is iconic as always. It completely deserves it’s place among her most well-known works.

3. And Then There Were None: I’m so angry that I spoiled this for myself by accidentally reading the last words of the story, but luckily that didn’t take much away from the experience. One of the most amazing books I’ve ever read.

4. Dead Man’s Folly: I was looking for a copy of this book for ages, and after I finally read it, I can confirm that it was worth all the wait. And it also has my all-time favourite Christie character, Ariadne Oliver in it!

5. Death Comes as the End: this book is an Agatha Christie novel, set in the ancient Egypt. How could it not be my favourite?!

6. The Pale Horse: I didn’t care much for this book when I read it for the first time, but after I reread it, it became one of my favs.

7. Crooked House: I just love when Agatha Christie writes about weird rich families.

8. The Mysterious Affair at Styles: it took me forever to finally read Agatha’s first novel, but I really enjoyed it, and it was interesting to see how Poirot’s character started out first.

9. Caribbean Mystery: although I love Miss Marple’s character, for some reason I don’t enjoy most of her novels nearly as much as e.g. the Poirot books. But this one made it to the 9th spot of the list!

10. The Secret of Chimneys: I saw a lot of fans hating this book and this was really surprising to me, because I had so much fun reading it. It’s not your typical Agatha Christie book, and I loved that!

Honorable mentions: Sparkling Cyanide (this one could be number 9 or 10 too, but I read it a long time ago and only remember that I really loved it), Death on the Nile

I turned 18 recently, and maladaptive daydreaming has been a major part of my life for the last two years. I had fantasies before that too, but only a healthy amount of them. However in the last two years I don’t think I had a day when I didn’t daydream for hours.

My life is full of anxiety and loneliness. I have a complicated family background, childhood traumas, I have disoriented (fearful avoidant) attachment style because of my parents, and there’s a huge possibility that I have Level 1 autism and OCD too. All these things have been singificantly worse in the last two years, so I figured that I use maladaptive daydreaming as a coping mechanism, because my fantasies are the only place where I can truly be in control, where I can be myself and where I am safe. I also had a very bad Character AI addiction for over a year, I used the app to play out the scenarios I made up in my head. (I finally deleted my profile and the app three-four months ago)

I feel like everyone around me is living their life and I’m just stuck with my fantasies. I’ve got to the point when I scares me how much I daydream. I recently got a new therapist and I’m definitely planning on telling her about this, but please could someone give me advice what to do about it until then? Please tell me there’s a way out of this, I don’t want to end up in psychiatry believing all my fantasies are true.

My hair is roughly three-quarters down my back, it’s straight with a very slight wave in it. I’ve never really styled it (I’m 18), but I got an appointment with my hairdresser in a week and I’m thinking about getting a butterfly cut. I’m tired of just brushing it every morning and leaving it like that for all day, and I’d love if it had layers because it just feels boring this way.

But as I said, I’ve never styled it before and literally have no idea what to do once I’ve got the haircut. I’ve read different opinions online about how much styling it requires, but I imagine a lot. Does anybody have any tips for me?

Today I was scrolling on Reddit, and saw a post that’s point was making fun of people with “gummy smiles”. I never even heard this term before, so I decided to look it up, and after that, I went to the mirror and yep, turns out that I have a gummy smile, and had it all my life.

Reading all those comments saying things like “horse in the bloodline” or “Disney adults/swifties” I suddenly felt so sad and insecure. After years of self-hate, I’m finally confident about my appearance and now I have to face that I have a trait people say is unattractive and ugly?

It’s so strange because before seeing this post I wasn’t even aware of it, and I didn’t think it was ugly or anything. What made me feel insecure wasn’t my smile itself but the way I saw people judging and making fun of it.

I smile this way when I laugh at my friends’ jokes, when I’m watching my favourite movie or TV show, or when something good happens in my life and I’m happy. And now I’m crying because some people think it’s unattractive?

It’s so sad how we learn to hate certain things about ourselves when if society didn’t decide to label it as “ugly” we probably wouldn’t even notice it.

I’m interested in the musical but sadly I don’t have the opportunity to see the show live, I can only listen to the songs. But I looked it up, and found out that the actual show is over 2 hours, while the cast recording is only 1 hour and 4 minutes. My question is, am I going to be able to understand what’s happening only based on the songs?

My absolute favourite is probably “Alle tanzten mit dem Tod” (Everybody danced with Death) from Elisabeth. It sets the scene for the story perfectly, the choreography is always amazing, and I always get goosebumps when the ensemble starts chanting her name. I saw the show twice live and both left me speechless and pulled me straight into the story.

“Who were your accomplices?”

“Death, only death”

“The motive, Lucheni!”

“Love, a great love”

Honorable mentions:

Alexander Hamilton - Hamilton (Honestly I see a lot of similarities between this one and “Alle tanzten mit dem Tod”)

Omigod You Guys - Legally Blonde (I’m not the biggest Legally Blonde Musical fan but this song is so fun)

Mutter der Nation - Maria Theresia (Probably because it feels like a mix of Hamilton and Elisabeth)

No One Mourns The Wicked - Wicked (Can’t wait to finally see this one live this summer in the Hungarian production)

Miracle - Matilda (It sums up the prologue of the original book so perfectly)

Ex-Wives - SIX (Got practically addicted to this one after seeing the show for the first time)

Száz nagy gól (Hundred great goals) - Puskás (I can’t really explain why I love this one so much, but it’s such a sweet song and every child actor who sang it is extremely talented)

Nem hittem, hogy a Redditen fogok tanácsot kérni, de nincs senki akitől objektív véleményt vagy tanácsot hallhatnék, úgyhogy hozzátok fordulok.

Pár napon belül leszek tizennyolc, két éve diagnosztizáltak jól funkcionáló autizmussal (Asperger) és nemrég egy pszichológus megerősítette a gyanúmat, hogy OCD-m is van. Habár mind a kettő már kiskoromtól kezdve jelen volt az életemben, csak nemrég jöttem rá, milyen szinten befolyásolják és megnehezítik a mindennapjaimat. Aktívan dolgozom (nemsokára klinikai szakpszichológussal) azon, hogy javítsak a mentális egészségemen, és nem szégyellem vagy utálom magmat azért, mert neurodivergens vagyok.

A családi hátterem elég bonyolult, és nem volt valami jó gyerekkorom. A szüleim válófélben vannak, anyám kb. egy évtizede alkoholista (volt elvonón, de tavaly november-december környékén újrakezdte, noha ezt vehemensen tagadja), apám pedig a házasságuk utolsó négy-öt évében folyamatosan csalta. Az állandó veszekedésük és a feszült otthoni légkör miatt borzasztóan stresszesek voltak a mindennapjaim amióta az eszemet tudom, plusz van két fiatalabb öcsém, és legidősebb lányként hamar parentifikálva lettem, és nekem kellett rájuk vigyázni, ha anyám éppen nem volt beszámítható vagy apám viselkedett úgy, mint egy idióta. Közben tőlem mindenki elvárta, hogy kedves legyek, mosolygós, nem lehetett rossz napom és nem lehettem szomorú, mert akkor rögtön megkaptam, hogy "Miért kell elrontanod mindenkinek a napját?" - persze ha az egyik öcsém hisztizett akkor meg az volt hogy "Hosszú napja volt, fáradt, csak hagyd békén".

Azután, hogy apám külön költözött, egy ideig egész jó volt itthon, de miután anyám újra elkezdett inni (részben azért, mert apám folyamatosan zaklatja üzenetekben, alázza és lenézi), megint mindenki feszült. Amit részben megértek, viszont azóta a testvéreim és anyám is rosszabbul bánnak velem, mint valaha. Eddig is az volt, hogy ha valami baj volt, hozzám jöttek, hogy oldjam meg, de ha idegesek voltak, akkor rajtam töltötték ki a dühüket, viszont most úgy érzem, mindenért én vagyok a bűnbak, bármit csinálok abból üvöltözés lesz, ha érvelni próbálok, nem hallgatnak végig, ha pedig elveszítem a kontrollt és kiabálni kezdek én is, akkor úgy kezelnek, mintha hülye lennék, akire megint rájött a bolondóra. Ennek tetejébe a szőnyeg alá söprik a mentális egészségemet, hiába kértem őket ezerszer, hogy nézzenek utána az autizmusnak és az OCD-nek, hogy megértsék, min megyek keresztül, és segíthessenek, hogy egy kicsit könnyebb legyen nekem is, anyámtól megkaptam, hogy "Miért nem nézek én utána annak, hogy a neurotipikus emberekkel hogyan kell viselkedni", az idősebbik öcsém pedig kerek perec kimondta, hogy egyrészt nem lehet tőlük elvárni, hogy utánanézzenek ilyesminek (12 és 15 évesek), másrészt pedig hogy gondolom, hogy az ő gyomruk be fogja venni, hogy a nővérük autista. És annak ellenére, hogy többször megkértem őket, hogy ne használják az autistát mint sértést, mert nem esik jól, makacsul folytatják, és amikor számon kérem őket, akkor hirtelen túlreagálom és igazán lenyugodhatnék már.

Úgy érzem, hogy amíg csendben maradok, kedves vagyok, segítőkész és mindent úgy csinálok, ahogy ők mondják, addig minden rendben van, de amint én érzem rosszul, kényelmetlenül magam, a szenzoros problémáim jelentkeznek, stb., vagy egyszerűen csak nem tetszik nekik, amit csinálok, rögtön rámzúdul, hogy idegesítő/buta/életképtelen/gyerekes vagyok.

Még két évem van hátra a gimiből, és őszintén nem tudom, hogyan fogom kibírni. Ott lenne a megoldás, hogy beszéljek az apámnak erről és költözzek hozzá (mert ő erről az egészről mit sem tud, sem arról, hogy anyám újra inni kezdett), de az a helyzet, hogy ő sem sokkal jobb. Nem képes vállalni a saját felelősségét a válásban és a házasság megromlásában, durva érzelmi manipulátor, és ha bármiben ellentmondok neki, akkor vagy bedobja az áldozat kártyát, vagy megpróbálja annyival lerendezni, hogy ő az apám, és ezért neki van igaza. Nagyon sok érzelmi traumát szenvedtem el tőle is, amit máig nem dolgoztam fel teljesen, ennek ellenére ő meg van róla győződve, hogy tökéletes apa volt, és amikor egyszer kiakadtam és felhoztam neki azt, hogy hogyan beszélt velem és pofozott fel, amikor még kicsi voltam, ő védekezni kezdett, hogy biztosan megérdemeltem, meg hogy "A pofonoknak is vannak szintjei". Amikor megkérdeztem, hogy szerinte egy ötéves gyerek mi olyat mondhatott, ami miatt így elvesztette a kontrollt (konkrétan emlékszem, hogy futottam előle, annyira féltem), erre érdekes módon nem tudott mit válaszolni.

Egyszerűen nem látom ebből a helyzetből a kiutat. Ha nem mondom el apámnak, továbbra is ebben a szar helyzetben leszek, de ha elmondom neki, akkor valószínűleg nála sem lesz sokkal jobb, plusz anyám és az öcséim meggyűlölnek. Van bárkinek valami ötlete, hogy mit tehetnék? Vagy csak simán egy kis támogatás is jól esne. Tényleg nem tudom, mihez kezdjek.

Are there other people who have OCD and Autism Spectrum Disorder too? I’ve been diagnosed with ASD two years ago, and recently a professional confirmed my suspicion that I have OCD too. How do these two affect each other? How does our experience differ from those who only have OCD?

I have a question about the passaggio. I read on multiple sites that the primo passaggio of a soprano should be the lowest, around E4, and mezzos and contraltos have their primo passaggio at a higher note because the lower the voice the higher it can go with the chest voice. But other sources state the complete opposite - higher voices break higher, so the soprano primo passaggio is the highest. It may be a stupid question, but could someone tell me which one is correct and why? I’ve been trying to figure this out for days.