u/-areyoudumb-

A párommal 7 éve vagyunk együtt, most 22 és 24 évesek vagyunk, tehát ez mindkettőnk első igazán komoly kapcsolata. Az első éveinkben minden csodálatos volt. Nagyon szerelmesek voltunk, minden természetesen jött: bújtunk, öleltük, puszilgattuk egymást, rengeteget beszélgettünk, figyeltünk a másikra, kimutattuk egymás felé, hogy szeretjük egymást. Akkor tényleg azt éreztem, hogy megtaláltam azt az embert, akivel le szeretném élni az életem.

Kb. 2 éve viszont elkezdett megváltozni valami.
Ma már szinte egyáltalán nincs köztünk intimitás a szexen kívül. Nem bújik hozzám, nem ölel meg csak úgy, nem puszil meg, nem kezdeményez csókot, és sokszor még akkor sem igazán viszonozza ezeket, amikor én kezdeményezem. Összebújva sem alszunk már. Azt is ritkán mondja, hogy szeret. Régen ez mind megvolt.

Nem azt várom tőle, hogy olyan legyen, amilyen hét évvel ezelőtt a “rózsaszín köd” elején, de nagyon hiányzik az az érzés, hogy kíván engem, keresi a közelségemet, és természetesen kimutatja, hogy fontos vagyok neki.

Többször beszéltem vele erről. Volt, hogy azt mondta, megpróbál változtatni, és ilyenkor egy ideig tényleg jobb volt, aztán minden visszaállt. Máskor pedig konkrétan azt mondta, hogy ő nem fog megváltozni.

Sokszor munka után azt mondja, hogy nagyon fáradt, ezért nincs kedve beszélgetni vagy bármit csinálni. Ezt meg tudom érteni, de az a baj, hogy sokszor a szabadnapjain is ugyanez van. Én próbálok beszélgetni vele, kapcsolódni hozzá, de sokszor azt érzem, mintha egyedül próbálnám fenntartani a kapcsolatot.

Kb. egy éve jutottam el arra a pontra, hogy nagyon magányosnak éreztem magam ebben a kapcsolatban. Akkor fogalmazódott meg bennem először igazán, hogy mennyire hiányzik az, amilyen régen voltunk.

Hiányoznak a hosszú beszélgetések. Az, hogy keressük egymás társaságát. Az ölelések, a bújás, a puszik. Az, hogy figyelünk egymásra, próbálunk örömet okozni a másiknak. Az az érzés, hogy nem csak együtt élünk vagy együtt vagyunk, hanem tényleg szerelmesek vagyunk egymásba.
És közben az a legnehezebb, hogy én még mindig nagyon szeretem őt. Azt érzem el sem tudnám hagyni.

Rengeteg közös emlékünk van, együtt nőttünk fel tulajdonképpen. Ő az első komoly szerelmem, az első ember, akivel ilyen hosszú időt töltöttem. Nagyon nehéz elképzelnem az életemet nélküle.
Viszont azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy jelenleg sokszor boldogtalan és magányos vagyok mellette.

A szexuális életünk sem feltétlenül tökéletes, de mellékes dolognak érzem.

Nem tudom mit tegyek. Mit tanácsoltok? Hogyan tovább? Meg lehet még javítani?

Azt szeretné, ha én költöznék az anyukájáékhoz.

Fiatalon jöttünk össze, 15 és 17 évesen, most leszünk együtt már 6. éve. Viszonylag távol élünk egymástól, így szünetekben, illetve hétvégente vagyunk együtt az első perctől kezdve.

Most lett aktuális az összeköltözés, ugyanis én most fejeztem be a tanulmányaim, ő pedig már dolgozik egy ideje. Nekem az volt végig az elképzelésem, hogyan azzonal amint nem köt a suli, sem semmi ilyesmi, összeköltözünk ketten, egy külön lakásban, persze úgy hogy azonnal el is kezdek dolgozni, és ketten viseljük a “terhét” az összeköltözésnek.

Tegnap fel is hoztam ezt a témát, viszont ő nem szeretne teljesen külön költözni egyelőre. Ezt azzal indokolja, hogy az anyukájának szüksége van a segítségre (egyedül neveli a kisebb testvérét, benne van egy válásba, stb). Azt mondta, neki nem csak magára kell most gondolnia, hanem rá is. Őt is egyedül nevelte fel az anyukája. Tudni kell, hogy jó kapcsolatot ápolok az anyukájával, szeretem, de én ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor én már vágyok arra, hogy teljesen függetlenek legyünk. Fejlődni, haladni, és függetlenedni szeretnék, de ezt nem érzem annak. Már vagynék arra, hogy csak ketten, nyugalomban legyünk együtt.

Illetve valamilyen szinten ez rám nézve is terhet jelent, hiszen én vigyázok a kicsire ha én vagyok otthon, több emberhez igazodom, stb. de talán ez a legkevesebb az egészben.

Megértem az ő részét is, hogy miért gondolja így, és miért szeretne még maradni, illetve azt érzem, hogy ő is megérti az enyémet, és persze mondta, hogy ez nem egy örökké tartó állapot lenne, de attól tartok, hogy ez nem egy ideiglenes állapot lenne, hiszen ez nem olyan ami pár hónap, vagy egy év alatt akár megoldódik.

Őszintén nem tudom, hogy mit csináljak, nagyon bizonytalan vagyok, szeretem, vannak persze problémaink, de jelenleg ezt érzem a legnagyobbnak. Úgy érzem most eltérnek kicsit a terveink egymásétól, de azt is érzem, hogy nem várhatom el tőle, hogy miattam elköltözzön.

Nem tudom mit tehetnék, mi lenne a helyes. Engednem kellene az én terveimből, igényeimből? Vagy ellenkezőleg? Kérlek segítsetek, ha van bármilyen ötletetek, vagy tanácsotok.

Edit: kiegészítésnek

A párom már 4 éve dolgozik, jól keres egyébként főleg az itteni albérlet árakhoz képest (nem megyeszékhely). Én valóban csak most fogok elkezdeni dolgozni, de van félretett pénzem, amit mondtam is neki, hogy szívesen rááldozok arra, hogy összeköltözzünk, hiszen hogy ha együtt összedobnánk, akkor simán el tudnánk. Nem a pénz a fő akadály, bár persze azt sem mondom, hogy ha összeköltöznénk végtelen pénz mennyiséggel tudnánk támogatni az anyukáját, mert nyilván nem. A fő érv viszont az anyukája életének megkönnyítése. A húga 7 éves egyébként.

Egyedül nem tudnék még most elköltözni, de bár hónapon belül igen.

Nem kérem, hogy engem válasszon a családja helyett, mint mondtam meg is értem őt emiatt. Csak én egyszerűen már vágynék erre, és felek hogy ebbe az állapotba aztán beleragadunk.

Jöhet bármi, amire nem találsz más magyarázatot.