u/BeeMinimum4653

Használtátok már a vásárlók könyvét egy boltban vagy szolgáltatónál?

Mi volt a probléma, ami miatt beírtatok, és kaptatok rá választ vagy intézkedtek valamit?

1-2boltban olyan hangnemben és stílusban beszél az eladó, hogy az valami megengedhetetlen.

Nemrég egy boltban kérdeztem egy termékről, mert az ára a polcon, nem egyezett a pénztárnál kiírt árral.

Az eladó végighallgatás helyett szemforgatva és ciccegve annyit mondott, hogy „akkor ne vegye meg”, majd hátat fordított. Mondtam neki, hogy pedig szeretném megvenni, azért kérdem.

Majd a szemét forgatta és nevetgélt, semmit se mondott. Ezt 2 munkatársa végignézte fa pofával.

Ezután ott hagytam a terméket, és sétáltam a kasszától el, és annyit hallok a háttérben( az egyetemi pulcsim volt rajtam) “EZ se dolgozott soha csak az apja pénzér költi” .

Na ekkor, megfordult a fejemben, hogy kérem a vásárlók könyvét, de végül inkább otthagytam az egészet és eljöttem, mert siettem az órára.

Egyébként kereskedelmi technikumba jártam, tehát még szomorúbb ezeket látni/hallani , mert nekünk külön óránk volt a vevőkkel való kommunikációra.

Sziasztok!

Idén nyáron szeretnék több magassarkút hordani, főleg magassarkú szandálokat.

Szoktam rendelni Sheinről mindenféle talpbetétet, sarokpárnát és egyéb kiegészítőket, hogy kényelmesebb legyen bennük a járás, de általában 2-3 óra után így is eléggé elfárad a lábam, és alig várom, hogy levehessem őket, pedig 5-6centiseket hordok.

Kíváncsi lennék, nektek melyik márka vagy konkrét magassarkú szandál vált be a legjobban?

Van olyan, amiben tényleg kényelmesen lehet sétálni vagy akár egy egész estét végigcsinálni?

Egy ideje sokat gondolkodom azon, hogy hol lehetne olyan férfiakkal megismerkedni, akikkel nem csak a felszínes small talk működik, aztán “gyere át hétvégén” mondatok jönnek, hanem tényleg lehet velük tartalmasan beszélgetni is.

Nem feltétlenül „tökéletes” embereket keresek, inkább olyanokat, akik érdeklődőek, nyitottak a világra, szeretnek gondolkodni, van valamilyen kulturális vagy intellektuális érdeklődésük.

Sokat járok színházba, balettra, operettszínházba, múzeumokba, kiállításokra, na meg az egyetemi könyvtárba is, borklubban is vagyok, nyáron kezdünk el a barátnőimmel golf klubba járni.

Többször volt már olyan helyzet, hogy valakivel összenéztünk, mosolyogtunk egymásra, érződött valami kölcsönös szimpátia vagy érdeklődés, de valahogy ezek mindig megmaradtak ilyen pár másodperces pillanatoknak. Senki nem lépett, én sem igazán mertem, aztán mindenki ment tovább a dolgára.

Közben meg azt érzem, hogy a mai ismerkedés nagyon átterelődött az appokra, de a Tinderhez és társaihoz egyáltalán nincs kedvem. Valahogy túl gyorsnak, túl felszínesnek érzem az egészet. 2 kapcsolat volt, és mindkettővel “élőben hozott össze a sors”, ezért se hiszek az ilyen online dolgokban. Nekem ennél sokkal fontosabb a kisugárzás, amit élőben látsz igazán, a beszélgetés, az intelligencia, az, hogy valaki hogyan gondolkodik.

Az is érdekelne, hogy akik hasonló emberekkel ismerkedtek meg, azoknak milyen helyek vagy közösségek váltak be. Tényleg működik az, hogy az ember „természetes közegben” találkozik valakivel? Vagy ma már szinte mindenki online ismerkedik?

Kíváncsi vagyok mások tapasztalataira is, mert néha kicsit úgy érzem, mintha eltűntek volna azok az ismerkedések, amik spontán, valódi érdeklődésből indulnak.

Sziasztok!

Jelenleg nappalin tanulok a Széchenyi István Egyetemen. Szeretnék egy másik képzésbe is belekezdeni, de ezt csak levelező tagozaton tudnám megvalósítani, mivel az összes órám katológusos, és ez nem is fog változni.

Pécs nekem alapból 4 és fél óra busszal, úgyhogy jó lenne ha nem kéne, minden héten le utaznom. Az oldalukon azt írják, hogy : “levelező munkarendben félévente négy kétnapos alkalom (péntek-szombati napok) a foglalkoztatás gyakorisága”

A többi óra akkor távoktatásban zajlik?

Kollégiumi szobát lehet kérni arra a 2 napra mikor le kell mennem? :)

Van egy barátnőm, aki most csinálja a PhD-ját. Nagyon okos és elképesztően kitartó nő. Nehéz gyerekkora volt, a családjában csak neki van diplomája, sem anyagi, sem érzelmi támogatást nem igazán kapott, mindent önerőből épített fel, végig dolgozta az egyetemi éveit.

Rengeteget dolgozott azért, ahol most tart.

Volt egy legjobb barátnője, hívjuk Katinak. Általános iskola óta, kb. 18 évig voltak nagyon közel egymáshoz.

Kati teljesen más háttérből jött. Stabil család, biztos háttér, mindig mindent megkapott a szüleitől. Van egy szakmája, részmunkaidőben dolgozik kereskedelemben, de a munkáját utálja, tanulni pedig sosem szeretett.

A probléma akkor kezdődött, amikor a barátnőm elkezdett komolyabb sikereket elérni az egyetemen. Külföldi konferenciák, ösztöndíjak, publikációk, doktori képzés. Nem egyik napról a másikra történt, évek munkája volt benne ÖNERŐBŐL

Közben Kati egyre furcsábban viselkedett. Már nem tudott örülni semminek. Ha a barátnőm mesélt valami jó hírt, rögtön jött valami lekezelő beszólás:

“Persze neked könnyű, te csak ülsz az egyetemen.”

“Majd ha heti több órát dolgozol emberek között, megtudod milyen nehéz.”

“Én is tudnék egész nap ülni aztán kapni a pénzt.”

Kati tényleg abban a hitben nőtt fel, hogy neki semmiért nem kell megküzdenie, minden alap amit ő kapott, saját bevallása szerint ő lusta ember.

A barátnőm sokáig próbálta menteni a kapcsolatot, mert mégis 18 évig voltak barátnők, együtt nőttek fel.

A végső pont az volt, amikor Kati írt neki egy hosszú üzenetet arról, hogy az egyetem teljesen megváltoztatta őt, nagyképű lett, elszállt magától, és ő nem akar olyan nőkkel barátkozni, akiknek fontosabb a karrier, mint a család vagy a gyerekvállalás:D

A barátnőmet ez nagyon megviselte, mert ő tényleg soha nem nézte le Katit. Sőt, sokszor inkább ő érezte magát kellemetlenül a saját eredményei miatt.

És az a furcsa, hogy nem ez az első ilyen sztori, amit látok. Mintha bizonyos emberek egy pont után már nem tudnák elviselni, ha a másik változik vagy “túl messzire jut” hozzájuk képest?!

Veletek volt már ilyen?

Volt olyan barátotok, aki megváltozott, amikor sikeresebbek lettetek nála?

Szerintetek ez tényleg irigység, vagy inkább kisebbségi komplexus?

Lehet hosszú távon működő barátság két ember között, ha teljesen más lesz az életük, az értékrendjük és az ambíciójuk?

Vagy az ilyen kapcsolatok előbb vagy utóbb természetesen kifutnak?

Kíváncsi vagyok más tapasztalataira, mert nekem nagyon szomorú látni, amikor egy majdnem 20 éves barátság így végződik.

Van egy barátnőm, aki most csinálja a PhD-ját. Nagyon okos és elképesztően kitartó nő. Nehéz gyerekkora volt, a családjában csak neki van diplomája, sem anyagi, sem érzelmi támogatást nem igazán kapott, mindent önerőből épített fel, végig dolgozta az egyetemi éveit.

Rengeteget dolgozott azért, ahol most tart.

Volt egy legjobb barátnője, hívjuk Katinak. Általános iskola óta, kb. 18 évig voltak nagyon közel egymáshoz.

Kati teljesen más háttérből jött. Stabil család, biztos háttér, mindig mindent megkapott a szüleitől. Van egy szakmája, részmunkaidőben dolgozik kereskedelemben, de a munkáját utálja, tanulni pedig sosem szeretett.

A probléma akkor kezdődött, amikor a barátnőm elkezdett komolyabb sikereket elérni az egyetemen. Külföldi konferenciák, ösztöndíjak, publikációk, doktori képzés. Nem egyik napról a másikra történt, évek munkája volt benne ÖNERŐBŐL

Közben Kati egyre furcsábban viselkedett. Már nem tudott örülni semminek. Ha a barátnőm mesélt valami jó hírt, rögtön jött valami lekezelő beszólás:

“Persze neked könnyű, te csak ülsz az egyetemen.”

“Majd ha heti több órát dolgozol emberek között, megtudod milyen nehéz.”

“Én is tudnék egész nap ülni aztán kapni a pénzt.”

Kati tényleg abban a hitben nőtt fel, hogy neki semmiért nem kell megküzdenie, minden alap amit ő kapott, saját bevallása szerint ő lusta ember.

A barátnőm sokáig próbálta menteni a kapcsolatot, mert mégis 18 évig voltak barátnők, együtt nőttek fel.

A végső pont az volt, amikor Kati írt neki egy hosszú üzenetet arról, hogy az egyetem teljesen megváltoztatta őt, nagyképű lett, elszállt magától, és ő nem akar olyan nőkkel barátkozni, akiknek fontosabb a karrier, mint a család vagy a gyerekvállalás:D

A barátnőmet ez nagyon megviselte, mert ő tényleg soha nem nézte le Katit. Sőt, sokszor inkább ő érezte magát kellemetlenül a saját eredményei miatt.

És az a furcsa, hogy nem ez az első ilyen sztori, amit látok. Mintha bizonyos emberek egy pont után már nem tudnák elviselni, ha a másik változik vagy “túl messzire jut” hozzájuk képest?!

Veletek volt már ilyen?

Volt olyan barátotok, aki megváltozott, amikor sikeresebbek lettetek nála?

Szerintetek ez tényleg irigység, vagy inkább kisebbségi komplexus?

Lehet hosszú távon működő barátság két ember között, ha teljesen más lesz az életük, az értékrendjük és az ambíciójuk?

Vagy az ilyen kapcsolatok előbb vagy utóbb természetesen kifutnak?

Kíváncsi vagyok más tapasztalataira, mert nekem nagyon szomorú látni, amikor egy majdnem 20 éves barátság így végződik.