u/Fun_Chocolate_8988

Hamarosan 19 éves leszek, és idén szeptemberben kollégista lettem Budapesten, mivel egy technikumban tanulok egy kétéves képzésen. Egy Nógrád megyei kisfaluból származom, és igazából soha nem szerettem igazán a vidéki életet, különösen a falusi létet.

Már azelőtt is imádtam Budapestet, hogy ideköltöztem volna a kollégiumba. Mindig is az volt az álmom, hogy egyszer hosszabb időt tölthessek itt, és ne csak néhány órára jöhessek fel. Egyszerűen sokkal jobban érzem magam a fővárosban, mert rengeteg lehetőség van, szinte mindegyik sarkon lehet találni egy boltot vagy egy éttermet, ezért sokkal könnyebb eljutni bárhová, és mindig történik valami. Ezzel szemben a faluban, ahol élek, úgy érzem, szinte semmilyen lehetőségem nincs. A buszok nagyjából óránként járnak, minden messze van, és sokszor már az is nehézséget jelent, hogy eljussak valahová. Szerintem egy fiatalnak különösen nehéz ilyen környezetben felnőnie, és én úgy gondolom, hogy a falusi élet nem tinédzsernek való.

Nagyon szeretem a családomat, és nem azért írom ezt, mert ne szeretnék velük lenni, de péntekenként, amikor haza kell indulnom Budapestről, egyáltalán nem érzem azt a boldogságot és megnyugvást, amit sokan az otthonukhoz társítanak. Épp ellenkezőleg: szomorú vagyok, mert tudom, hogy megint magam mögött kell hagynom azt a helyet, ahol igazán jól érzem magam. Irigylem azokat, akik Budapesten élnek, és nem kell minden hétvégén elhagyniuk a fővárost. Én legszívesebben maradnék, és nagyon várom azt az időszakot, amikor majd a saját döntésem alapján élhetek itt.

De ugyanakkor van bennem egy kis félelem is a jövőmmel kapcsolatban. Ha egyszer úgy döntök, hogy végleg Budapestre költözöm, akkor gyakorlatilag csak az albérlet jöhet majd szóba, hiszen ilyen árak mellett valószínűleg soha nem lesz itt saját ingatlanom, és nem is fogok örökölni sem. Attól tartok, hogy a budapesti albérletárak mellett nagyon nehéz lesz majd egyedül boldogulnom, és egyelőre azt sem tudom, hogy hogyan fogom tudni ezt hosszú távon megfizetni. Hiába vágyom ennyire arra, hogy itt élhessek, azért félek is attól, hogy anyagilag mennyire lesz ez megvalósítható számomra. Attól tartok, hogy anyagi szempontból nem lesz egyszerű megteremteni itt a saját életemet.

Tudom, hogy nem lesz egyszerű, és még rengeteg kihívás vár rám, de abban is biztos vagyok, hogy Budapest az a hely, ahol igazán önmagam lehetek, és ezt anyukámnak is mindig elmondom, aki teljesen megért engem. Remélem, lépésről lépésre sikerül majd kiépítenem az itteni életemet.

Előre is elnézést kérek, hogy ilyen hosszú lesz a poszt, de szeretnék leírni mindent, ami összegyűlt bennem az elmúlt hónapokban.

19 éves vagyok, 156 cm, és ma, amikor ráálltam a mérlegre, azonnal sírva fakadtam, ugyanis 65 kg-ot mutatott.

Tudom, hogy másnak ez lehet, hogy egyáltalán nem tűnik akkora tragédiának, és valószínűleg sokan azt mondanák, hogy "akkor fogyj le". Csakhogy nekem már hónapok óta nem ennyire egyszerű a történet.

Tavaly, amikor még csak 11-12.-es gimnazista voltam, 53 kg környékén mozgott a súlyom a 156 centim mellé. Akkor úgy éreztem, hogy jól nézek ki, szerettem a testemet, és az S-es ruháim is kényelmesen rámjöttek. Ennek persze megvolt az ára: olyan ételeket ettem, amiket nem annyira szerettem, odafigyeltem az adagokra, sokat mozogtam, naponta 7-8000 lépést megtettem, saját testsúlyos edzéseket csináltam stb. Az edzés ráadásul tényleg fontos volt nekem, mert szerettem volna formásabb lenni.

Aztán változott az életem, és egyre inkább visszatértem azokhoz az ételekhez, amiket igazából szeretek enni. Sok pizza, hamburger, gyorséttermi kaja, édesség, csoki, nasi..és az elmúlt hónapokban szépen lassan feljött több mint 10 kg.

Most 65 kg vagyok, és egyáltalán nem érzem jól magam a testemben. Főleg a hasamon és a combomon látom a változást, narancsbőröm is lett, és rengeteg olyan gondolatom van, hogy "itt is zsír van", "ott is zsír van", "ez a nadrág sem jön rám", "mikor fogok már végre lefogyni".

És ami igazán ijesztő, hogy ez már nem csak arról szól, hogy szeretnék fogyni. Állandóan a testemmel és az evéssel foglalkozom fejben.

Reggel felkelek, és eszembe jut, hogy mit fogok enni. Felveszek egy nadrágot, és eszembe jut, hogy már nem úgy áll rajtam, mint régen. Megeszek valami finomat, utána pedig azon gondolkodom, hogy ezt vajon szabad-e ezt nekem. Közben pedig folyamatosan azon kattogok, hogy vissza kellene jutnom arra a súlyra, ahol korábban voltam.

A családom sem könnyíti meg a helyzetemet. Anyukámtól és a nagymamámtól rendszeresen kapom megjegyzéseket, hogy hogy nézek ki, hogy fogjam vissza magam, ne egyek annyit, nagy a fenekem stb. Tudom, hogy lehet, hogy ők ezt motivációnak gondolják, de nekem inkább csak még több szorongást okoz. Mintha egész nap egyébként is ott lenne a fejemben a testem, és még otthon is folyamatosan emlékeztetnének rá.

Irigylem azokat a velem egykorú lányokat, akik vékonyak, felvesznek egy XS-es vagy S-es ruhát, és nem kell odafigyelniük arra, hogy mit ehetnek és mit nem. Illetve mostanában mindenhonnan az ömlik a nők nyakába, hogy legyünk vékonyabbak, csinosabbak, formásabbak.

És itt jön a következő probléma: kollégista vagyok.

A koliban kapok reggelit és ebédet. Vacsorát direkt nem kértünk, mert általában este nem szoktam enni, legfeljebb egy banánt vagy egy joghurtot. Viszont a reggeli és az ebéd sokszor olyan hatalmas adag, hogy szerintem két embernek is elég lenne. Ráadásul nem kifejezetten diétás ételeket kapunk, hanem sokszor zsírosabb, nehezebb kajákat.

Anyukámék viszont kifizették, ezért borzasztóan rosszul érzem magam attól, ha otthagyok belőle. Ráadásul nincs időm minden nap külön főzni magamnak, tehát gyakorlatilag kénytelen vagyok abból gazdálkodni, amit a koliban kapok.

De közben ott van az is, hogy amikor arra gondolok, hogy mostantól diétáznom kell, legszívesebben sírnék. Imádom a csokit és az édességeket, szinte minden nap kívánom őket, és nem igazán tudok úgy hozzájuk állni, hogy egy kocka elég. És néha szeretnék pizzát, hamburgert vagy mekis kaját is enni anélkül, hogy utána bűntudatom legyen.

Szóval teljesen ördögi körnek érzem az egészet.

Ha odafigyelek az étkezésre, hiányoznak azok az ételek, amiket szeretek, és folyamatosan úgy érzem, hogy megvonok magamtól valamit. Ha pedig elengedem magam, akkor hízok, nem jönnek rám a ruháim, utálom a testem, és még több bántó megjegyzést kapok.

Nem is feltétlenül konkrét fogyókúrás tanácsokat szeretnék. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy volt-e köztetek olyan, aki hasonló helyzetben volt, és hogyan tudott kiszállni ebből a "fogyjak le → megvonok mindent → szenvedek → feladom → eszem → bűntudatom van → újra fogynom kell" körből?

Mert már nem csak az zavar, hogy felszedtem 10+ kilót. Hanem az, hogy a testem és az evés lassan a mindennapjaim nagy részét kitölti fejben, és ettől nagyon elfáradtam.

Szeretnék változtatni, szeretnék újra jól érezni magam a testemben, és igen, szeretnék olyan nadrágot is felvenni, ami most már nem jön rám. De azt sem szeretném, hogy az egész életem arról szóljon, hogy mit ehetek és mit nem.

Ti hogyan tudtatok ebből kimászni? 😥

Nemrég olvastam itt egy posztot arról, hogy mennyivel könnyebb helyzetben vannak azok, akik már fiatalon lakást kapnak a szüleiktől. Nem kell az albérlet vagy a rezsi mellett még saját ingatlanra is félretenniük, hanem lényegében már van egy biztos alapjuk az életben. Ezzel szemben, akinek mindent magának kell megteremtenie, annak rengeteget kell dolgoznia és spórolnia, és a jelenlegi ingatlanárak mellett még az sem biztos, hogy valaha sikerül saját lakást vennie.

Én sajnos pontosan az utóbbi helyzetben vagyok. Tudom magamról, hogy nem fogok lakást kapni a szüleimtől, és ezt egyáltalán nem anyukám hibájaként írom. Egyedül nevelt fel, minimálbérből, ugyanis apám kéthónapos koromban lelépett, és azóta egy szót sem váltottam vele, gyakorlatilag nem is ismerem. Gyerektartást sem fizetett soha, ezért azt az államtól kellett igényelnünk.

Anyukám viszont erőn felül megtett értem mindent, amit csak tudott. Soha nem éreztem azt, hogy bármiben hiányt szenvednék, és nagyon szeretem őt, hiszen egész életemben ő volt az, akire a leginkább számíthattam. Elfogadtam, hogy nem vagyunk gazdagok, és igazából mindig is azt éreztem, hogy megvan mindenem, ami igazán fontos.

Viszont mostanában egyre többet gondolok arra, hogy ez anyagilag mit fog jelenteni a jövőben.

Az egyik legnagyobb vágyam, hogy egyszer Budapestre költözzek, ott dolgozzak és építsem fel az életemet. Viszont ha belegondolok, hogy ott albérletben kell majd élnem, miközben szeretnék saját ingatlanra is félretenni, akkor eléggé be vagyok tojva. A jelenlegi lakásárak mellett elképesztően nagy összeg kell már az önerőhöz is, és nem szeretnék életem végéig albérletben élni.

Ezért elsősorban azokhoz fordulnék, akik nem kaptak lakást a szüleiktől, hanem teljesen maguknak kellett megteremteniük a saját ingatlanukat: Ti mennyire szívtátok meg? Mennyire volt nehéz önerőre gyűjteni úgy, hogy közben minden hónapban több százezer forint ment el albérletre és rezsire? Hány évbe telt, mire összejött az önerő? Volt olyan pont, amikor úgy éreztétek, hogy esélytelen lesz saját lakást venni?

Illetve azok tapasztalata is érdekelne, akik Budapesten csinálták végig: hogyan sikerült? Milyen fizetéssel, hány év alatt, egyedül vagy párban?

Nem panaszkodni szeretnék, csak kíváncsi vagyok, hogy azoknak, akik hasonló helyzetből indultak, hogyan alakult végül az életük. :)

Sziasztok!

Mostanában egyre több nőn látok nagyon elegáns, bő szabású nadrágokat, amik nem farmerek, hanem ilyen lenge, szövetesebb anyagból készültek. Többféle színben is látom őket, és szerintem szinte mindenkinek nagyon jól állnak. Annyira megtetszettek, hogy most már én is gondolkodom rajta, hogy vennék egyet.

Viszont mostanában nem igazán járok ruhaboltokba, ezért nem vagyok képben azzal, hogy melyik üzletekben lehet jó minőségű, szép bő nadrágokat találni. Elsősorban személyesen szeretném megvásárolni, nem feltétlenül rendelni. Tudnátok ajánlani olyan üzleteket, ahol érdemes körülnézni? 😊

A másik kérdésem egy farmerrel kapcsolatban lenne. Olyan fazont keresek, ami a combnál még viszonylag szűkebb (de nem teljesen testhezálló), térd alatt viszont fokozatosan bővül, és a nadrág szára hosszabb, ezért a cipő felett kicsit összegyűrődik. Remélem, így érthető, hogy mire gondolok.

Ennek mi a pontos neve/fazonmegnevezése? És ha esetleg tudtok olyan üzletet vagy konkrét modellt, ahol ilyet lehet kapni, annak is nagyon örülnék!

Előre is köszönöm a segítséget! 🥰

Mostanában nagyon sok olyan poszt és komment jön velem szembe itt Redditen, ahol a szülők szinte kizárólag a gyerekvállalás negatív oldaláról írnak. És mostanában egyre többször kapom magam azon, hogy teljesen elkeserítenek ezek a történetek.

Persze, tisztában vagyok vele, hogy a gyereknevelés nehéz. Nem gondolom, hogy minden nap rózsaszín ködben telik, és azt sem, hogy ne lenne teljesen normális panaszkodni vagy kimondani, ha valami nagyon megterhelő.

De amikor ilyen posztokat és kommenteket olvasok, olyan érzésem van, mintha a gyerekvállalás egy életfogytig tartó szenvedés lenne.

Olyanokat írnak, hogy a gyerek megszületésétől kezdve a szülő évtizedekig nem alszik rendesen, megszűnik önálló emberként létezni, még wc-re sem tud nyugodtan elmenni, nincs ideje semmire, szellemileg folyamatosan leépülnek az anyukák, és gyakorlatilag az egész életük a gyerek körül forog. Volt például egy anyuka, aki azt írta, hogy mire reggelente beér a gyerekével az óvodába, addigra háromszor kap agyvérzést.

És ilyenkor őszintén felmerül bennem a kérdés: hol van az a bizonyos "csoda", amiről a társadalom annyit beszél?

Mert én valahogy úgy képzeltem el a gyerekvállalást, hogy igen, nehéz és rengeteg áldozattal jár, de közben ad valami olyan örömet, szeretetet és kötődést, ami miatt az ember azt érzi, hogy megéri. Ehhez képest Redditen sokszor azt látom, hogy a gyerekvállalás szinte teljesen tönkreteszi az ember életét.

És ilyenkor tényleg nem értem, hogy ha valaki egyszer már megtapasztalta, hogy ennyire nehéz, akkor miért vállal akár három gyereket is. Miért? Saját magukat akarják szívatni?

Nyilván értem, hogy mindenki másképp éli meg, és az is lehet, hogy az interneten egyszerűen sokkal hangosabbak azok, akiknek problémájuk van. Aki boldogan éli a mindennapjait a gyerekeivel, az valószínűleg kevésbé érzi szükségét annak, hogy kiírja Redditre, hogy ma is imádtam anyának lenni.

De ettől függetlenül engem érdekelne azok véleménye, akiknek van gyerekük: Tényleg ennyire rossz a szülőség, vagy Redditen csak aránytalanul sok a negatív tapasztalat? Mi az, ami miatt mégis megéri? Mi az a bizonyos csoda, amit a gyerek ad az embernek, és amiről olyan ritkán olvasni ezekben a posztokban?

Mert jelenleg az internet alapján én úgy érzem, hogy a gyerekvállalás a világ legrosszabb döntése lenne. 😅

Sziasztok! 😊 Ma költöztem fel Budapestre egy kollégiumba. Nem egyetemi kollégiumról van szó, hanem középiskolai koliról, ugyanis most még nem egyetemre megyek, hanem egy technikumba, és 13.-os leszek.

Egy vidéki, elég kicsi faluból jöttem, és bár Budapestet nagyon régóta imádom, és rengetegszer jártam már itt, most, hogy ténylegesen itt kell élnem, pár óra alatt is teljesen lesokkolt, hogy mekkora különbség van a "két világ" között.

Világéletemben arra vágytam, hogy egyszer Budapestre költözhessek. Teljesen mindegy volt, hogy kollégiumba vagy albérletbe, csak az volt a lényeg, hogy végre itt élhessek. Mindig is irigyeltem egy kicsit a budapesti születésű embereket is, főleg azokat, akiknek akár megadatott az is, hogy örököljenek egy budapesti ingatlant, és emiatt nem kell albérletet fizetniük. Most pedig, hogy itt vagyok, még mindig van bennem egy ilyen furcsa FOMO a budapestiek miatt.

Viszont maga a környezet most nagyon szokatlan.

A kollégium pont a Városliget mellett van, és folyamatosan történik valami. Autók, emberek, szirénák, zajok..nincs igazán olyan, hogy teljes csend. Nálunk otthon meg sokszor előfordul, hogy egész nap alig megy el egy-két autó az utcában. Nem hallani folyamatosan embereket, szirénákat, forgalmat, semmit. Este pedig olyan csend van, hogy néha csak a tücsköket lehet hallani.

És most rájöttem, hogy hiába jártam már rengeteget Budapesten, teljesen más dolog itt lenni pár órára, mint ténylegesen itt élni.

Persze imádom, és egyáltalán nem bántam meg, hogy felköltöztem, sőt, konkrétan ez volt az egyik legnagyobb vágyam, csak most még nagyon furcsa az egész, és szerintem idő kell, mire hozzászokom ehhez a rengeteg ingerhez.

Arra lennék kíváncsi, hogy más is járt-e így, amikor egy kis vidéki településről költözött Budapestre.

Titeket is ennyire megviselt/sokkolt az elején a zaj, a tömeg és az egész városi élet? Mennyi idő kellett, mire teljesen megszoktátok?

Én 156 cm vagyok, és érdekelne, hogy ti, alacsonyabb lányok hogyan öltözködtök, mert néha úgy érzem, hogy egyszerűen nem nekünk gyártják a ruhákat.

Főleg a nadrágokkal vagyok bajban. Meglátok egy tök cuki farmert vagy valami wide leg/flare nadrágot, felpróbálom, és konkrétan úgy nézek ki benne, mintha kölcsönkaptam volna egy 180 centis lány ruhatárát. Mire felhajtom annyira, hogy ne tapossak rajta, már teljesen máshogy néz ki a fazon. 🙈

Szóval kíváncsi lennék, hogy ti hol vásároltok, milyen fazonokat hordtok, illetve mik azok az outfit-trükkök, amik nektek nagyon beváltak.

Pl.:

• hol vesztek farmert/nadrágot? -van olyan bolt, ahol tényleg jó a hossz 155-160 cm körül?
• petite részleget szoktatok nézni?
• wide leg, flare, mom jeans stb. működik nálatok?
• milyen felsőkkel kombináljátok?
• van olyan fazon, amit azóta imádtok, hogy rájöttetek, hogy alacsonyan is jól áll?
• és ha van konkrét bolt/márka, ami bevált, azt is nagyon szívesen fogadom!

Igazából nem feltétlen az a célom, hogy mindenáron magasabbnak tűnjek, csak szeretnék végre olyan szetteket összeállítani, amik nem úgy néznek ki rajtam, mintha 10 centivel hosszabb lábra tervezték volna őket. 😅

Szóval jöhet minden tipp, outfitötlet, bolt, márka, bármi. 😊

Én egy falusi lány vagyok, faluban nőttem fel, és alapvetően mindig is teljesen természetes volt számomra, hogy nem vagyok valami modellalkatú, tökéletes szépség. Nem arról van szó, hogy régen gyönyörűnek tartottam magam, most meg hirtelen utálom magam, egyszerűen csak korábban valahogy egyáltalán nem foglalkoztatott ennyire a dolog.

Nem kell azért úgy elképzelni, hogy állandóan slampos hajjal, melegítőben járok mindenhova és a tyúkokat etetem. Szeretek csinosan felöltözni, adok magamra, csak éppen nem vagyok az a nagy sminkelős típus, nincs műkörmöm (egyelőre nem is szeretnék), műszempillám, hajhosszabbításom stb. Gyakorlatilag semmilyen mű dolog nincs rajtam.

Az utóbbi 2-3 évben viszont, mióta aktívabban használom a social mediát, illetve gyakrabban járok bulikba, strandra, éttermekbe, városba stb., elkezdtem egyre jobban összehasonlítani magamat más nőkkel.

És itt jön az "Emily in Paris" jelenség.

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy egyes 16-18 éves lányok, illetve húszas éveik elején járó nők hogy a francba tudnak ennyire tökéletesen kinézni. Csillogó, hosszú, dús haj, ami természetesen nem töredezett. Gyönyörű bőr, sehol egy pattanás vagy mitesszer. Vékony testalkat, hosszú lábak, szép arc, és még a karjukon sincs egy szál szőr sem.

Én meg majdnem 19 évesen is tele vagyok mitesszerekkel, vékonyszálú és elég kevés hajam van, aminek gyakorlatilag semmi tartása nincs, a testalkatom sem az a tipikus modellalkat, és sokszor még a csinosabb ruhákban is úgy érzem magam, mint egy csöves.

És ami igazán furcsa, hogy régebben ezek egyáltalán nem zavartak ennyire. Egyszerűen csak tudtam és elfogadtam, hogy ilyen vagyok. Most viszont ha meglátok egy nálam sokkal szebbnek tűnő lányt az Instagramon, egy buliban, a strandon vagy akár csak az utcán, automatikusan elkezdem magamat hozzá hasonlítani, és elfog az irigység.

Ráadásul még párkapcsolatom sem volt soha, szóval néha azon is elgondolkodom, hogy vajon mások hogyan látnak engem, és hogy egyáltalán tetszhetek-e valakinek úgy, ahogy vagyok. Nem mondanám, hogy utálom magam vagy hogy konkrétan rosszul vagyok a külsőmtől. Inkább azt érzem, hogy az utóbbi években valahogy leminősítettem magam. Mintha korábban lett volna egy teljesen normális képem arról, hogy igen, nem vagyok modell, de ez van, most pedig folyamatosan azt látom, hogy mennyi nálam szebb nő létezik, és ettől egyre kevésbé érzem magam vonzónak.

Rájöttem, hogy ez az állandó összehasonlítgatás mennyi időt és energiát vesz el az életemből. Olyan rövid az egész élet, én meg konkrétan képes vagyok percekig, néha akár hosszabb ideig azon gondolkodni, hogy miért nem nézek ki úgy, mint egy random lány, akit megláttam az Instagramon, vagy bárhol máshol.

Az a baj, hogy hiába iktatnám ki teljesen a social médiát az életemből, mert a való életben is rengeteg ilyen "Emily in Paris" kinézetű nőt látok, úgyhogy teljesen mindegy.

Szóval igazából csak arra lennék kíváncsi, hogy más is járt-e már így. Mert mostanában kezdem észrevenni, hogy nem is feltétlenül a külsőmmel van baj, hanem azzal, hogy állandóan másokhoz hasonlítom magam.

Mostanában egyre gyakrabban jönnek velem szembe olyan posztok, cikkek, videók és kommentek, amelyekben szinte istenítik azt, hogy milyen jó, ha valakinek van legalább egy testvére. Az egykeségről pedig sokszor csak a negatívumokat emelik ki.

Például, hogy az egykék egoisták, állandóan a középpontban akarnak lenni, irigyek vagy féltékenyek, nehezebben barátkoznak, nehezebben kezelik a konfliktusokat, illetve hogy sokkal jobb egy gyereknek testvérrel felnőni.

Én egyke vagyok, és őszintén szólva eddig még soha nem éreztem úgy, hogy hiányzik egy testvér az életemből. Sőt, valahogy mindig örültem annak, hogy nincs testvérem, bár azt én sem tudom pontosan megmondani, hogy miért.

Alapvetően nagyon jó gyerekkorom volt, imádtam. Van egy unokabátyám, akivel gyerekként rengeteget játszottunk, nevettünk, birkóztunk stb., és a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk. Tulajdonképpen ő volt nekem az a személy, akivel megélhettem a "tesós" dolgok egy részét, csak éppen nem testvérként.

Ráadásul én mindig is elég figyelemigényes voltam, és nagyon szorosan kötődtem a szüleimhez. El tudom képzelni, hogy gyerekként kifejezetten nehezen viseltem volna, ha egyszer csak érkezik egy új ember az életünkbe, akivel hirtelen osztoznom kell a szüleimen.

Viszont az utóbbi időben valami megváltozott bennem.

A sok ilyen poszt és főleg az anyukák kommentjei miatt, ahol olyanokat írnak, hogy "én nem csesznék ki a gyerekemmel azzal, hogy nem vállalok neki testvért", vagy hogy egy gyereknek mennyivel jobb testvérrel felnőni, kezdem azt gondolni, hogy lehet, hogy nekem valójában rossz volt egykének lenni, csak eddig nem vettem észre, vagy még saját magamnak sem akarom bevallani.

Ez egy kicsit összezavar, mert amúgy tényleg nem érzem úgy, hogy rossz lett volna. Sőt, szerettem a gyerekkoromat, szerettem, hogy a szüleim figyelme rám összpontosult, és soha nem ültem otthon azon gondolkodva, hogy "bárcsak lenne egy testvérem", vagy hasonlók.

Mégis elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy lehet, hogy kimaradtam valami nagyon különlegesből, amit csak az tapasztalhat meg, akinek van testvére.

Szóval igazából arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek mennyire igaz az, hogy egyik életforma jobb a másiknál? Tényleg annyi hátránya van az egykeségnek, ahogy azt sok helyen beállítják, vagy egyszerűen csak másfajta élmény?

És azokhoz is lenne egy kérdésem, akiknek van testvérük: Milyen most a kapcsolatotok? Beszéltek rendszeresen? Milyen gyakran találkoztok? Felnőttként is nagyon szorosak vagytok, vagy inkább csak gyerekként voltatok közel egymáshoz?

Illetve az egykéktől kérdezem: ti éreztétek valaha, hogy kimaradtatok valamiből azért, mert nincs testvéretek?

Kicsit szeretném helyretenni magamban ezt az egészet, mert lehet, hogy csak túl sok ilyen tartalmat olvastam mostanában, és már magamat győzködöm arról, hogy rossz volt valamim, amiről korábban egyáltalán nem éreztem, hogy hiányozna.

19 éves lány vagyok, és az anyagi helyzetünk miatt sajnos egész gyerekkoromban nem volt lehetőségünk külföldre utazni. Összesen háromszor voltam nyaralni, mindhárom alkalommal belföldön, Hajdúszoboszlón, és ezek is csak 3-4 napos nyaralások voltak.

Félreértés ne essék, azokat a nyaralásokat is nagyon szerettem. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor húztam magam után a kis gurulós bőröndömet, és tudtam, hogy elmegyünk valahova. Gyerekként annak is nagyon tudtam örülni.

Viszont közben mindig ott volt bennem az érzés, hogy valami kimarad az életemből.

A velem egykorú, illetve nálam idősebb barátnőimet a szüleik szinte minden évben vitték külföldre. Olaszország, Görögország, Horvátország, Spanyolország, Portugália stb. Számukra teljesen természetes volt, hogy nyáron elutaznak valahova, és látnak egy tengert.

Én pedig csak hallgattam ezeket a történeteket, néztem a fényképeiket, és közben valahol mélyen nagyon irigyeltem őket. Nem azért, mert rosszat kívántam nekik, hanem mert én is annyira szerettem volna átélni ugyanezt.

Pár évvel ezelőtt valamilyen szinten sikerült elfogadnom, hogy nekem ez gyerekkoromban kimaradt. Azt mondtam magamnak, hogy majd felnőttként eljutok a tengerhez. Nem lehet mindenkinek ugyanolyan gyerekkora, és próbáltam megbékélni ezzel.

Aztán elkezdtem aktívabban használni az Instagramot, és az egész érzés újra előjött.

Különösen akkor visel meg, amikor olyan influencer anyukákat követek, akik a gyerekeikkel nyaralnak. Amikor meglátom a történeteikben a tengerpartot, a medencét, a repülőutat, a kisgyerekeket a homokban, egyszerűen instant irigységet érzek. Van, hogy akár percekre is félreteszek mindent, amit éppen csinálok, és csak ezen kezdek gondolkodni.

És ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy nekem miért nem lehetett ilyen gyerekkorom?

Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy a felnőttkori nyaralások az igaziak, mert akkor már önállóan utazhatsz, te döntöd el, hova mész, és sokkal jobban tudod értékelni az élményt. Ezt értem, és el is hiszem.

De ettől még valahogy fáj, hogy míg más gyerekeket már másfél-két éves korukban lefotóztak az olasz vagy görög tengerparton, addig én 19 évesen még soha nem láttam tengert.

Mások 9-10 évesen már teljesen természetesen elmondhatták magukról, hogy "amikor Görögországban voltunk..", vagy "amikor Olaszországban nyaraltunk..", nekem pedig nincs egyetlen ilyen emlékem sem.

És az a furcsa, hogy most már elvileg én is közelebb vagyok ahhoz, hogy egyszer saját magamnak megteremtsem ezt a lehetőséget. Fogorvosnak készülök, és nagyon szeretném azt hinni, hogy ha egyszer végzek, dolgozom, és lesz egy stabilabb anyagi hátterem, akkor végre eljutok majd egy tengerpartra.

De jelenleg ez annyira távolinak és valószerűtlennek tűnik.

Néha elképzelem, hogy egyszer tényleg ott állok majd a tenger mellett, és valószínűleg teljesen meghatódom attól, hogy végre tényleg ott vagyok. Talán majd arra gondolok, hogy "te jó ég, tényleg sikerült!".

Csak most még nagyon nehéz elhinni, hogy ez egyszer valóra fog válni.

Az érdekelne, hogy ti is éreztetek-e már így. Nem feltétlenül a tenger hiányára gondolok, hanem arra, hogy gyerekként kimaradt valamiből, ami másoknak teljesen természetes volt, és amit emiatt később is nehéz volt elengednetek.

Hogyan sikerült ezt feldolgoznotok? El tudtátok engedni az érzést, hogy nekem ez kimaradt? És ha később végül megadatott az élmény, tényleg enyhítette valamennyire azt a hiányérzetet?

Ki hogyan kezeli azt, amikor a közösségi médiában folyamatosan mások utazós képeivel találkozik?

Köszönöm a válaszokat!

19 éves lány vagyok, és az anyagi helyzetünk miatt sajnos egész gyerekkoromban nem volt lehetőségünk külföldre utazni. Összesen háromszor voltam nyaralni, mindhárom alkalommal belföldön, Hajdúszoboszlón, és ezek is csak 3-4 napos nyaralások voltak.

Félreértés ne essék, ezeket a nyaralásokat is nagyon szerettem. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor húztam magam után a kis gurulós bőröndömet, és tudtam, hogy elmegyünk valahova. Gyerekként annak is nagyon tudtam örülni.

Viszont közben mindig ott volt bennem az érzés, hogy valami kimarad az életemből.

A velem egykorú, illetve nálam idősebb barátnőimet a szüleik szinte minden évben vitték külföldre. Olaszország, Görögország, Horvátország, Spanyolország, Portugália stb. Számukra teljesen természetes volt, hogy nyáron elutaznak valahova, és látnak egy tengert.

Én pedig csak hallgattam ezeket a történeteket, néztem a fényképeiket, és közben valahol mélyen nagyon irigyeltem őket. Nem azért, mert rosszat kívántam nekik, hanem mert én is annyira szerettem volna átélni ugyanezt.

Pár évvel ezelőtt valamilyen szinten sikerült elfogadnom, hogy nekem ez gyerekkoromban kimaradt. Azt mondtam magamnak, hogy majd felnőttként eljutok a tengerhez. Nem lehet mindenkinek ugyanolyan gyerekkora, és próbáltam megbékélni ezzel.

Aztán elkezdtem aktívabban használni az Instagramot, és az egész érzés újra előjött.

Különösen akkor visel meg, amikor olyan influencer anyukákat követek, akik a gyerekeikkel nyaralnak. Amikor meglátom a történeteikben a tengerpartot, a medencét, a repülőutat, a kisgyerekeket a homokban, egyszerűen instant irigységet érzek. Van, hogy akár percekre is félreteszek mindent, amit éppen csinálok, és csak ezen kezdek gondolkodni.

És ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy nekem miért nem lehetett ilyen gyerekkorom?

Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy a felnőttkori nyaralások az igaziak, mert akkor már önállóan utazhatsz, te döntöd el, hova mész, és sokkal jobban tudod értékelni az élményt. Ezt értem, és el is hiszem.

De ettől még valahogy fáj, hogy míg más gyerekeket már másfél-két éves korukban lefotóztak az olasz vagy görög tengerparton, addig én 19 évesen még soha nem láttam tengert.

Mások 9-10 évesen már teljesen természetesen elmondhatták magukról, hogy "amikor Görögországban voltunk..", vagy "amikor Olaszországban nyaraltunk..", nekem pedig nincs egyetlen ilyen emlékem sem.

És az a furcsa, hogy most már elvileg én is közelebb vagyok ahhoz, hogy egyszer saját magamnak megteremtsem ezt a lehetőséget. Fogorvosnak készülök, és nagyon szeretném azt hinni, hogy ha egyszer végzek, dolgozom, és lesz egy stabilabb anyagi hátterem, akkor végre eljutok majd egy tengerpartra.

De jelenleg ez annyira távolinak és valószerűtlennek tűnik.

Néha elképzelem, hogy egyszer tényleg ott állok majd a tenger mellett, és valószínűleg teljesen meghatódom attól, hogy végre tényleg ott vagyok. Talán majd arra gondolok, hogy "te jó ég, tényleg sikerült!".

Csak most még nagyon nehéz elhinni, hogy ez egyszer valóra fog válni.

Az érdekelne, hogy ti is éreztetek-e már így. Nem feltétlenül a tenger hiányára gondolok, hanem arra, hogy gyerekként kimaradt valamiből, ami másoknak teljesen természetes volt, és amit emiatt később is nehéz volt elengednetek.

Hogyan sikerült ezt feldolgoznotok? El tudtátok engedni az érzést, hogy nekem ez kimaradt? És ha később végül megadatott az élmény, tényleg enyhítette valamennyire azt a hiányérzetet?

Ki hogyan kezeli azt, amikor a közösségi médiában folyamatosan mások utazós képeivel találkozik?

Köszönöm a válaszokat! 💗

Sziasztok!

Kíváncsi vagyok, hogy más is érez-e hasonlót, mert kezdem úgy érezni, hogy velem van valami baj.

Mostanában viszonylag sok ruhát vettem, főleg Vinteden (haspólókat, pulcsikat, melegítőnadrágokat stb.), szóval nem mondhatom, hogy nincs mit felvennem. Ennek ellenére rengetegszer előfordul, hogy percekig csak állok a szekrény előtt, és egyszerűen nem tudom eldönteni, mit vegyek fel.

Azt vettem észre, hogy amikor meglátom, hogyan öltözködnek más nők, és teljesen más stílusuk van, mint nekem, valamiért azonnal elkezdem azt érezni, hogy biztosan az ő stílusuk jobb. Ilyenkor rögtön felmegyek Vintedre, és hasonló ruhákat kezdek keresni, mert hirtelen úgy érzem, hogy az én ruháim nem elég jók.

Pedig ha őszinte akarok lenni, alapvetően nem gondolom, hogy rossz ízlésem lenne. A barátnőim is sokszor megdicsérik a szettjeimet, és azt mondják, hogy jól öltözködöm. Mégis elég meglátnom néhány másik outfitet, és máris elkezdek kételkedni a saját stílusomban.

Néha már azt sem tudom, hogy tényleg tetszik-e egy ruha, vagy csak azért akarom megvenni, mert valaki máson jól nézett ki.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Ti hogyan tanultátok meg, hogy ne hasonlítsátok állandóan a saját stílusotokat másokéhoz?

Most érettségiztem három tantárgyból, középszinten. A magyar 3-as, a töri 3-as, a matek pedig 2-es lett. Az emelt angol érettségit már tavaly októberben megcsináltam, az 5-ös lett.

Én alapvetően meg vagyok elégedve az eredményeimmel. Tudtam, hogy nem leszek kitűnő tanuló, és annak is örültem, hogy mindenből átmentem, matekból pedig szerencsére nem kellett szóbeliznem.

Viszont három osztálytársam emléklapot kapott a szóbeli vizsgán nyújtott kimagasló teljesítményéért, és azóta valahogy nem tudom kiverni a fejemből, hogy én miért nem kaptam. Pedig a töri szóbelin szerintem nagyon jól szerepeltem. Szinte végig elakadás nélkül elmondtam a tételt, és amikor kijöttem, úgy éreztem, hogy büszke lehetek magamra.

Tegnap az egyik évfolyamtársam édesanyja kirakott Facebookra egy posztot arról, hogy a fia három tantárgyból is emléklapot kapott. Anyukám megmutatta a bejegyzést, és elkezdte sorolni, hogy melyik tantárgyakból kapta, meg azt mondta, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire okos. Nem hiszem, hogy rosszat akart volna, de valahogy rosszul esett.

Azóta egyszerűen azt érzem, hogy egy szardarab vagyok. Pedig pár nappal ezelőtt még tényleg örültem az eredményeimnek. Most meg csak azt látom, hogy mások mennyivel jobban teljesítettek, és nem tudok nem hozzájuk hasonlítani magam.

Tudom, hogy ettől még nem lett rosszabb az érettségim, és valószínűleg túl nagy jelentőséget tulajdonítok ennek az egésznek, de egyszerűen nem tudok túllépni rajta. Lelkifurdalásom van, rosszul érzem magam, és nem tudom, miért visel meg ennyire.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Ti hogyan tudtatok ezen túllépni?

Már kiskoromban is elég kevés és vékonyszálú hajam volt, ami sajnos most sincs másként: már 18 éves vagyok, és a hajam még mindig nem túl dús, könnyen gubancolódik, és a vékonyszálúsága miatt sokszor nehéz úgy beállítani, ahogy szeretném.

Az utóbbi időben viszont azt vettem észre, hogy szinte minden óvodás vagy kisiskolás korú lánynak nagyon dús, vastagnak tűnő haja van. Tegnap például kertmoziban voltam, ahol sok kisgyerek is volt, és szinte egyetlen olyan kislányt sem láttam, akinek olyan vékonyszálú vagy ritkább haja lett volna, mint amilyen nekem volt gyerekként.

Tudom, hogy a genetika nagyon sokat számít, és lehet, hogy egyszerűen csak jobban figyelek erre, mert nekem mindig is kevés hajam volt. Mégis kíváncsi lettem, hogy más is észrevette-e ezt.

Szerintetek tényleg gyakoribb lett a dús haj a mai gyerekek körében, vagy csak valamilyen megfigyelési torzításról van szó? Van esetleg valamilyen magyarázat erre?

Van egy dolog, amin már régóta gondolkodom, és kíváncsi lennék mások véleményére vagy tapasztalataira.

Azt vettem észre, hogy a legtöbb kisgyerek, akit magam körül látok (akár fiúk, akár lányok, nagyjából 3-7 éves kor között), viszonylag vékony. Ezzel szemben én már egészen kiskorom óta túlsúlyos voltam. Már óvodás koromban is jóval ducibb voltam a kortársaimnál, és a csoportképeken mindig eléggé kitűntem a többiek közül. Visszanézve a képeket, sokszor olyan érzésem van, mintha a karjaim és a lábaim ki lettek volna tömve.

Azon gondolkodom, hogy vajon mi állhatott ennek a hátterében. Lehet, hogy genetikai okai vannak? Vagy inkább a családból hozott étkezési szokások számítanak? Visszagondolva például gyakran kaptam nagy adagokat, és előfordult, hogy uzsonna után nem sokkal már egy púpozott tányér étel várt engem, mikor hazaértem az oviból.

Ami még érdekesebb számomra, hogy a súlyommal azóta is küzdök. A testsúlyom fenntartása sok odafigyelést igényel, és ha egy kicsit kevésbé figyelek az étkezésre, nagyon gyorsan fel tud szaladni néhány kiló. Mindig is nagyétkű voltam, és a kisebb adagokkal sokkal nehezebben érzem magam jóllakottnak, mint mások.

Kíváncsi lennék, hogy akik szintén túlsúlyosak voltak már gyerekkorukban, később rájöttek-e arra, hogy mi állhatott mögötte. Nálatok inkább genetika, családi szokások, mozgáshiány, esetleg valami más tényező játszott szerepet?

Köszönöm a válaszokat! 🙂

Sziasztok!

18 éves lány vagyok, most érettségiztem, és fogorvosnak készülök. Ha minden jól alakul, a fogorvosi diplomámat Magyarországon szeretném megszerezni, valószínűleg a SOTE vagy az SZTE Fogorvostudományi Karán.

Már egészen kisgyerekkorom óta az az álmom, hogy egyszer az USA-ban éljek, ezért komolyan gondolkodom azon, hogy a húszas éveim vége felé kiköltözzek és ott telepedjek le. Viszont több dologgal kapcsolatban is bizonytalan vagyok.

Az egyik, hogy azt hallottam, az amerikai rendszerben nem igazán fogadják el automatikusan a külföldön szerzett fogorvosi diplomákat, így nem tudom, mennyire lenne nehéz vagy költséges ott fogorvosként elhelyezkedni magyar diplomával. Van esetleg itt olyan, aki egészségügyi végzettséggel költözött ki, vagy ismeri a folyamatot?

A másik, hogy az utóbbi időben egyre több negatív dolgot olvasok az amerikai életről. Gyakran szóba kerülnek a lövöldözések, az egészségügy költségei, a rossz minőségű élelmiszerek, bizonyos helyeken a vízminőséggel kapcsolatos problémák, illetve a klímaváltozás hatásai. Tudom, hogy az USA hatalmas ország, és nyilván nem minden állam vagy város ugyanolyan, de néha elgondolkodom rajta, hogy vajon nem egy idealizált kép él-e bennem az országról.

Akik éltek vagy jelenleg is élnek Amerikában, mennyire érzitek ezeket a problémákat a mindennapokban? Szerintetek érdemes lehet egy ilyen tervet hosszú távon komolyan építeni, vagy inkább más angol nyelvű országok (pl. Kanada, Ausztrália) felé lenne célszerűbb nyitni?

Bármilyen tapasztalatot, tanácsot vagy véleményt szívesen fogadok. Köszönöm előre is! 😊

18 éves lány vagyok, 156 cm és jelenleg 59 kg.

Az elmúlt hónapokban egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben, és egyáltalán nem tetszett az, amit a tükörben láttam. Emiatt úgy döntöttem, hogy életmódot váltok, és elkezdek fogyókúrázni. Lassan két hete vagyok kalóriadeficitben, és jelenleg heti körülbelül 0,5 kg-ot fogyok, ami szerintem teljesen egészséges ütem. Nagyjából 6-7 kilót szeretnék leadni. Emellett heti 3-4 alkalommal edzem vagy szobabiciklizek, és szerencsére jól tudom tartani magam a tervemhez.

Ami viszont nagyon bánt, az a családom hozzáállása. Rendszeresen kapok olyan megjegyzéseket, mint hogy "ideje volt már elkezdened fogyókúrázni, jó húsos vagy", vagy hogy "a fenekedből igazán lemehetne már az a zsírfelesleg", és társai.

A legfurcsább az egészben, hogy ugyanezek az emberek közben etetnének, és rossz szemmel nézik, ha kisebb adagot szedek magamnak. Én ezt egyáltalán nem értem.

Nem azt várom, hogy ünnepeljenek vagy folyamatosan dicsérjenek, de szerintem óriási különbség van aközött, hogy valaki támogat, vagy folyamatosan kritizálja a másik testét. Ezek a megjegyzések rosszul esnek, főleg úgy, hogy már most is próbálok tenni azért, hogy jobban érezzem magam a bőrömben.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Ti hogyan kezelitek az ilyen családi megjegyzéseket?