u/Fun_Chocolate_8988

19 éves lány vagyok, és az anyagi helyzetünk miatt sajnos egész gyerekkoromban nem volt lehetőségünk külföldre utazni. Összesen háromszor voltam nyaralni, mindhárom alkalommal belföldön, Hajdúszoboszlón, és ezek is csak 3-4 napos nyaralások voltak.

Félreértés ne essék, azokat a nyaralásokat is nagyon szerettem. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor húztam magam után a kis gurulós bőröndömet, és tudtam, hogy elmegyünk valahova. Gyerekként annak is nagyon tudtam örülni.

Viszont közben mindig ott volt bennem az érzés, hogy valami kimarad az életemből.

A velem egykorú, illetve nálam idősebb barátnőimet a szüleik szinte minden évben vitték külföldre. Olaszország, Görögország, Horvátország, Spanyolország, Portugália stb. Számukra teljesen természetes volt, hogy nyáron elutaznak valahova, és látnak egy tengert.

Én pedig csak hallgattam ezeket a történeteket, néztem a fényképeiket, és közben valahol mélyen nagyon irigyeltem őket. Nem azért, mert rosszat kívántam nekik, hanem mert én is annyira szerettem volna átélni ugyanezt.

Pár évvel ezelőtt valamilyen szinten sikerült elfogadnom, hogy nekem ez gyerekkoromban kimaradt. Azt mondtam magamnak, hogy majd felnőttként eljutok a tengerhez. Nem lehet mindenkinek ugyanolyan gyerekkora, és próbáltam megbékélni ezzel.

Aztán elkezdtem aktívabban használni az Instagramot, és az egész érzés újra előjött.

Különösen akkor visel meg, amikor olyan influencer anyukákat követek, akik a gyerekeikkel nyaralnak. Amikor meglátom a történeteikben a tengerpartot, a medencét, a repülőutat, a kisgyerekeket a homokban, egyszerűen instant irigységet érzek. Van, hogy akár percekre is félreteszek mindent, amit éppen csinálok, és csak ezen kezdek gondolkodni.

És ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy nekem miért nem lehetett ilyen gyerekkorom?

Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy a felnőttkori nyaralások az igaziak, mert akkor már önállóan utazhatsz, te döntöd el, hova mész, és sokkal jobban tudod értékelni az élményt. Ezt értem, és el is hiszem.

De ettől még valahogy fáj, hogy míg más gyerekeket már másfél-két éves korukban lefotóztak az olasz vagy görög tengerparton, addig én 19 évesen még soha nem láttam tengert.

Mások 9-10 évesen már teljesen természetesen elmondhatták magukról, hogy "amikor Görögországban voltunk..", vagy "amikor Olaszországban nyaraltunk..", nekem pedig nincs egyetlen ilyen emlékem sem.

És az a furcsa, hogy most már elvileg én is közelebb vagyok ahhoz, hogy egyszer saját magamnak megteremtsem ezt a lehetőséget. Fogorvosnak készülök, és nagyon szeretném azt hinni, hogy ha egyszer végzek, dolgozom, és lesz egy stabilabb anyagi hátterem, akkor végre eljutok majd egy tengerpartra.

De jelenleg ez annyira távolinak és valószerűtlennek tűnik.

Néha elképzelem, hogy egyszer tényleg ott állok majd a tenger mellett, és valószínűleg teljesen meghatódom attól, hogy végre tényleg ott vagyok. Talán majd arra gondolok, hogy "te jó ég, tényleg sikerült!".

Csak most még nagyon nehéz elhinni, hogy ez egyszer valóra fog válni.

Az érdekelne, hogy ti is éreztetek-e már így. Nem feltétlenül a tenger hiányára gondolok, hanem arra, hogy gyerekként kimaradt valamiből, ami másoknak teljesen természetes volt, és amit emiatt később is nehéz volt elengednetek.

Hogyan sikerült ezt feldolgoznotok? El tudtátok engedni az érzést, hogy nekem ez kimaradt? És ha később végül megadatott az élmény, tényleg enyhítette valamennyire azt a hiányérzetet?

Ki hogyan kezeli azt, amikor a közösségi médiában folyamatosan mások utazós képeivel találkozik?

Köszönöm a válaszokat!

19 éves lány vagyok, és az anyagi helyzetünk miatt sajnos egész gyerekkoromban nem volt lehetőségünk külföldre utazni. Összesen háromszor voltam nyaralni, mindhárom alkalommal belföldön, Hajdúszoboszlón, és ezek is csak 3-4 napos nyaralások voltak.

Félreértés ne essék, ezeket a nyaralásokat is nagyon szerettem. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor húztam magam után a kis gurulós bőröndömet, és tudtam, hogy elmegyünk valahova. Gyerekként annak is nagyon tudtam örülni.

Viszont közben mindig ott volt bennem az érzés, hogy valami kimarad az életemből.

A velem egykorú, illetve nálam idősebb barátnőimet a szüleik szinte minden évben vitték külföldre. Olaszország, Görögország, Horvátország, Spanyolország, Portugália stb. Számukra teljesen természetes volt, hogy nyáron elutaznak valahova, és látnak egy tengert.

Én pedig csak hallgattam ezeket a történeteket, néztem a fényképeiket, és közben valahol mélyen nagyon irigyeltem őket. Nem azért, mert rosszat kívántam nekik, hanem mert én is annyira szerettem volna átélni ugyanezt.

Pár évvel ezelőtt valamilyen szinten sikerült elfogadnom, hogy nekem ez gyerekkoromban kimaradt. Azt mondtam magamnak, hogy majd felnőttként eljutok a tengerhez. Nem lehet mindenkinek ugyanolyan gyerekkora, és próbáltam megbékélni ezzel.

Aztán elkezdtem aktívabban használni az Instagramot, és az egész érzés újra előjött.

Különösen akkor visel meg, amikor olyan influencer anyukákat követek, akik a gyerekeikkel nyaralnak. Amikor meglátom a történeteikben a tengerpartot, a medencét, a repülőutat, a kisgyerekeket a homokban, egyszerűen instant irigységet érzek. Van, hogy akár percekre is félreteszek mindent, amit éppen csinálok, és csak ezen kezdek gondolkodni.

És ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy nekem miért nem lehetett ilyen gyerekkorom?

Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy a felnőttkori nyaralások az igaziak, mert akkor már önállóan utazhatsz, te döntöd el, hova mész, és sokkal jobban tudod értékelni az élményt. Ezt értem, és el is hiszem.

De ettől még valahogy fáj, hogy míg más gyerekeket már másfél-két éves korukban lefotóztak az olasz vagy görög tengerparton, addig én 19 évesen még soha nem láttam tengert.

Mások 9-10 évesen már teljesen természetesen elmondhatták magukról, hogy "amikor Görögországban voltunk..", vagy "amikor Olaszországban nyaraltunk..", nekem pedig nincs egyetlen ilyen emlékem sem.

És az a furcsa, hogy most már elvileg én is közelebb vagyok ahhoz, hogy egyszer saját magamnak megteremtsem ezt a lehetőséget. Fogorvosnak készülök, és nagyon szeretném azt hinni, hogy ha egyszer végzek, dolgozom, és lesz egy stabilabb anyagi hátterem, akkor végre eljutok majd egy tengerpartra.

De jelenleg ez annyira távolinak és valószerűtlennek tűnik.

Néha elképzelem, hogy egyszer tényleg ott állok majd a tenger mellett, és valószínűleg teljesen meghatódom attól, hogy végre tényleg ott vagyok. Talán majd arra gondolok, hogy "te jó ég, tényleg sikerült!".

Csak most még nagyon nehéz elhinni, hogy ez egyszer valóra fog válni.

Az érdekelne, hogy ti is éreztetek-e már így. Nem feltétlenül a tenger hiányára gondolok, hanem arra, hogy gyerekként kimaradt valamiből, ami másoknak teljesen természetes volt, és amit emiatt később is nehéz volt elengednetek.

Hogyan sikerült ezt feldolgoznotok? El tudtátok engedni az érzést, hogy nekem ez kimaradt? És ha később végül megadatott az élmény, tényleg enyhítette valamennyire azt a hiányérzetet?

Ki hogyan kezeli azt, amikor a közösségi médiában folyamatosan mások utazós képeivel találkozik?

Köszönöm a válaszokat! 💗

Sziasztok!

Kíváncsi vagyok, hogy más is érez-e hasonlót, mert kezdem úgy érezni, hogy velem van valami baj.

Mostanában viszonylag sok ruhát vettem, főleg Vinteden (haspólókat, pulcsikat, melegítőnadrágokat stb.), szóval nem mondhatom, hogy nincs mit felvennem. Ennek ellenére rengetegszer előfordul, hogy percekig csak állok a szekrény előtt, és egyszerűen nem tudom eldönteni, mit vegyek fel.

Azt vettem észre, hogy amikor meglátom, hogyan öltözködnek más nők, és teljesen más stílusuk van, mint nekem, valamiért azonnal elkezdem azt érezni, hogy biztosan az ő stílusuk jobb. Ilyenkor rögtön felmegyek Vintedre, és hasonló ruhákat kezdek keresni, mert hirtelen úgy érzem, hogy az én ruháim nem elég jók.

Pedig ha őszinte akarok lenni, alapvetően nem gondolom, hogy rossz ízlésem lenne. A barátnőim is sokszor megdicsérik a szettjeimet, és azt mondják, hogy jól öltözködöm. Mégis elég meglátnom néhány másik outfitet, és máris elkezdek kételkedni a saját stílusomban.

Néha már azt sem tudom, hogy tényleg tetszik-e egy ruha, vagy csak azért akarom megvenni, mert valaki máson jól nézett ki.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Ti hogyan tanultátok meg, hogy ne hasonlítsátok állandóan a saját stílusotokat másokéhoz?

Most érettségiztem három tantárgyból, középszinten. A magyar 3-as, a töri 3-as, a matek pedig 2-es lett. Az emelt angol érettségit már tavaly októberben megcsináltam, az 5-ös lett.

Én alapvetően meg vagyok elégedve az eredményeimmel. Tudtam, hogy nem leszek kitűnő tanuló, és annak is örültem, hogy mindenből átmentem, matekból pedig szerencsére nem kellett szóbeliznem.

Viszont három osztálytársam emléklapot kapott a szóbeli vizsgán nyújtott kimagasló teljesítményéért, és azóta valahogy nem tudom kiverni a fejemből, hogy én miért nem kaptam. Pedig a töri szóbelin szerintem nagyon jól szerepeltem. Szinte végig elakadás nélkül elmondtam a tételt, és amikor kijöttem, úgy éreztem, hogy büszke lehetek magamra.

Tegnap az egyik évfolyamtársam édesanyja kirakott Facebookra egy posztot arról, hogy a fia három tantárgyból is emléklapot kapott. Anyukám megmutatta a bejegyzést, és elkezdte sorolni, hogy melyik tantárgyakból kapta, meg azt mondta, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire okos. Nem hiszem, hogy rosszat akart volna, de valahogy rosszul esett.

Azóta egyszerűen azt érzem, hogy egy szardarab vagyok. Pedig pár nappal ezelőtt még tényleg örültem az eredményeimnek. Most meg csak azt látom, hogy mások mennyivel jobban teljesítettek, és nem tudok nem hozzájuk hasonlítani magam.

Tudom, hogy ettől még nem lett rosszabb az érettségim, és valószínűleg túl nagy jelentőséget tulajdonítok ennek az egésznek, de egyszerűen nem tudok túllépni rajta. Lelkifurdalásom van, rosszul érzem magam, és nem tudom, miért visel meg ennyire.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Ti hogyan tudtatok ezen túllépni?

Már kiskoromban is elég kevés és vékonyszálú hajam volt, ami sajnos most sincs másként: már 18 éves vagyok, és a hajam még mindig nem túl dús, könnyen gubancolódik, és a vékonyszálúsága miatt sokszor nehéz úgy beállítani, ahogy szeretném.

Az utóbbi időben viszont azt vettem észre, hogy szinte minden óvodás vagy kisiskolás korú lánynak nagyon dús, vastagnak tűnő haja van. Tegnap például kertmoziban voltam, ahol sok kisgyerek is volt, és szinte egyetlen olyan kislányt sem láttam, akinek olyan vékonyszálú vagy ritkább haja lett volna, mint amilyen nekem volt gyerekként.

Tudom, hogy a genetika nagyon sokat számít, és lehet, hogy egyszerűen csak jobban figyelek erre, mert nekem mindig is kevés hajam volt. Mégis kíváncsi lettem, hogy más is észrevette-e ezt.

Szerintetek tényleg gyakoribb lett a dús haj a mai gyerekek körében, vagy csak valamilyen megfigyelési torzításról van szó? Van esetleg valamilyen magyarázat erre?

Van egy dolog, amin már régóta gondolkodom, és kíváncsi lennék mások véleményére vagy tapasztalataira.

Azt vettem észre, hogy a legtöbb kisgyerek, akit magam körül látok (akár fiúk, akár lányok, nagyjából 3-7 éves kor között), viszonylag vékony. Ezzel szemben én már egészen kiskorom óta túlsúlyos voltam. Már óvodás koromban is jóval ducibb voltam a kortársaimnál, és a csoportképeken mindig eléggé kitűntem a többiek közül. Visszanézve a képeket, sokszor olyan érzésem van, mintha a karjaim és a lábaim ki lettek volna tömve.

Azon gondolkodom, hogy vajon mi állhatott ennek a hátterében. Lehet, hogy genetikai okai vannak? Vagy inkább a családból hozott étkezési szokások számítanak? Visszagondolva például gyakran kaptam nagy adagokat, és előfordult, hogy uzsonna után nem sokkal már egy púpozott tányér étel várt engem, mikor hazaértem az oviból.

Ami még érdekesebb számomra, hogy a súlyommal azóta is küzdök. A testsúlyom fenntartása sok odafigyelést igényel, és ha egy kicsit kevésbé figyelek az étkezésre, nagyon gyorsan fel tud szaladni néhány kiló. Mindig is nagyétkű voltam, és a kisebb adagokkal sokkal nehezebben érzem magam jóllakottnak, mint mások.

Kíváncsi lennék, hogy akik szintén túlsúlyosak voltak már gyerekkorukban, később rájöttek-e arra, hogy mi állhatott mögötte. Nálatok inkább genetika, családi szokások, mozgáshiány, esetleg valami más tényező játszott szerepet?

Köszönöm a válaszokat! 🙂

Sziasztok!

18 éves lány vagyok, most érettségiztem, és fogorvosnak készülök. Ha minden jól alakul, a fogorvosi diplomámat Magyarországon szeretném megszerezni, valószínűleg a SOTE vagy az SZTE Fogorvostudományi Karán.

Már egészen kisgyerekkorom óta az az álmom, hogy egyszer az USA-ban éljek, ezért komolyan gondolkodom azon, hogy a húszas éveim vége felé kiköltözzek és ott telepedjek le. Viszont több dologgal kapcsolatban is bizonytalan vagyok.

Az egyik, hogy azt hallottam, az amerikai rendszerben nem igazán fogadják el automatikusan a külföldön szerzett fogorvosi diplomákat, így nem tudom, mennyire lenne nehéz vagy költséges ott fogorvosként elhelyezkedni magyar diplomával. Van esetleg itt olyan, aki egészségügyi végzettséggel költözött ki, vagy ismeri a folyamatot?

A másik, hogy az utóbbi időben egyre több negatív dolgot olvasok az amerikai életről. Gyakran szóba kerülnek a lövöldözések, az egészségügy költségei, a rossz minőségű élelmiszerek, bizonyos helyeken a vízminőséggel kapcsolatos problémák, illetve a klímaváltozás hatásai. Tudom, hogy az USA hatalmas ország, és nyilván nem minden állam vagy város ugyanolyan, de néha elgondolkodom rajta, hogy vajon nem egy idealizált kép él-e bennem az országról.

Akik éltek vagy jelenleg is élnek Amerikában, mennyire érzitek ezeket a problémákat a mindennapokban? Szerintetek érdemes lehet egy ilyen tervet hosszú távon komolyan építeni, vagy inkább más angol nyelvű országok (pl. Kanada, Ausztrália) felé lenne célszerűbb nyitni?

Bármilyen tapasztalatot, tanácsot vagy véleményt szívesen fogadok. Köszönöm előre is! 😊

18 éves lány vagyok, 156 cm és jelenleg 59 kg.

Az elmúlt hónapokban egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben, és egyáltalán nem tetszett az, amit a tükörben láttam. Emiatt úgy döntöttem, hogy életmódot váltok, és elkezdek fogyókúrázni. Lassan két hete vagyok kalóriadeficitben, és jelenleg heti körülbelül 0,5 kg-ot fogyok, ami szerintem teljesen egészséges ütem. Nagyjából 6-7 kilót szeretnék leadni. Emellett heti 3-4 alkalommal edzem vagy szobabiciklizek, és szerencsére jól tudom tartani magam a tervemhez.

Ami viszont nagyon bánt, az a családom hozzáállása. Rendszeresen kapok olyan megjegyzéseket, mint hogy "ideje volt már elkezdened fogyókúrázni, jó húsos vagy", vagy hogy "a fenekedből igazán lemehetne már az a zsírfelesleg", és társai.

A legfurcsább az egészben, hogy ugyanezek az emberek közben etetnének, és rossz szemmel nézik, ha kisebb adagot szedek magamnak. Én ezt egyáltalán nem értem.

Nem azt várom, hogy ünnepeljenek vagy folyamatosan dicsérjenek, de szerintem óriási különbség van aközött, hogy valaki támogat, vagy folyamatosan kritizálja a másik testét. Ezek a megjegyzések rosszul esnek, főleg úgy, hogy már most is próbálok tenni azért, hogy jobban érezzem magam a bőrömben.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Ti hogyan kezelitek az ilyen családi megjegyzéseket?

12.-es gimnazista vagyok, most érettségiztem. Az írásbeliken már túl vagyok, a szóbelik június 23-án kezdődnek. Szeptembertől fogászati asszisztens képzésre megyek, hosszútávon pedig a fogorvosi pálya a célom. Az ehhez szükséges emelt biosz és kémia érettségit jövőre fogom megcsinálni.

Mióta túl vagyok az utolsó írásbelin (töri), minden nap készülök a szóbelire a saját módszerem szerint. Naponta 2-3 tételt tanulok meg, és már több mint a felénél járok az egésznek. Van, hogy délelőttől délutánig tanulok, és van, hogy inkább este, amikor jobban fog az agyam. A lényeg az, hogy folyamatosan haladok.

A probléma az anyám. Neki szinte semmi nem jó abból, amit vagy ahogyan csinálok. Folyamatosan beleszól mindenbe:

• „Miért kelsz mindig délben?” (Miközben fél 10-nél tovább sosem alszom.)
• „Miért nem tanulsz meg mindent, mire hazaérek?”
• „Miért délután állsz neki tanulni? Annak már semmi értelme.”

Kétnaponta megkapom azt is, hogy nekem fontosabbak a barátaim és a szórakozás, mint a tanulás, holott alig járok el bárhova. Most is már 3 hete nem voltam sehol, és amúgy is maximum félévente egyszer szoktam programozni.

Folyamatosan másokhoz hasonlítgat:
„Bezzeg X kitűnő lett.”
„Y mennyire hajt, hogy bekerüljön arra az egyetemre, ahova akar.”
„Te csak azért tanulsz, hogy átmenj.”

Közben év végén a matekot leszámítva mindenből 4-es-5-ös lettem, matekból pedig mindig is gyenge voltam.

Úgy érzem, hogy születésem óta nem vagyok elég jó neki. Mindig is volt olyan gyerek az ismerettségi/baráti körben aki szebb, okosabb, szorgalmasabb nálam. Folyton azt hallgatom, hogy mások mennyivel jobbak nálam és miben. Rohadtul elegem van ebből. És mindezt úgy mondja, hogy neki még érettségije sincs. 33 éve ugyanabban a gyárban dolgozik két műszakban, amit teljes szívéből utál, de egyszer sem váltott munkahelyet, mert szerinte „ő ezt tanulta, nem lehet agysebész”. A nagymamám pedig nem egyszer mesélte már, hogy anyám ennyi idősen inkább elment a diszkóba, csak hogy ne kelljen tanulni.

Én már tényleg csak azt szeretném, hogy hagyjon végre egy kicsit magamra. Ne legyen 0-24-ben a seggemben, ne akarjon mindent irányítani és kommentálni. Hadd csináljam a dolgokat a saját elképzeléseim szerint. Utálom, hogy még mindig burokban akar tartani, miközben lassan felnőtt vagyok, és próbálom kialakítani a saját életemet.

Nem tudom, meddig fogom még ezt bírni mentálisan. Kezdi teljesen felemészteni a mindennapjaimat, és néha komolyan azt érzem, hogy a szóbeli előtt pszichiátriára fogok kerülni az állandó basztatás és elégedetlenkedés miatt.

Másnak is van/volt ilyen szülője? Hogyan lehet ezt úgy kezelni, hogy ne menjen rá teljesen az ember mentális egészsége?

Van két közeli barátnőm. Az egyikük 18 éves, vele már kb. 9 éve tart a barátságunk, a másik pedig 16 éves, aki ugyanabba a gimibe jár, ahova mi is járunk (vagyis én csak jártam, mert most ballagtam), vele kb. másfél éve lettünk jóban.

Az igazság az, hogy sokat köszönhetek nekik. Amikor tudunk, szervezünk programokat, sokat nevetünk, beszélgetünk, szóval vannak nagyon jó pillanataink. Viszont ennek van egy másik oldala is, ami egyre jobban megvisel.

Mióta a 16 éves barátnőnk is bekerült a társaságba, sokszor azt érzem, hogy a velük való kapcsolat inkább stresszt és feszültséget okoz bennem. Napi szinten hívogatnak, sokszor órákig beszélnek olyan dolgokról, amik egyáltalán nem érdekelnek, viszont nagyon nehéz velük lezárni a hívást. Hiába mondom, hogy dolgom van vagy tanulok, sokszor mintha meg sem hallanák.

Most készülök a szóbelikre, ezért többször normálisan elmondtam nekik, hogy napközben tanulok, és inkább este keressenek, de ezt főleg a 16 éves barátnőm nem nagyon érti meg. Ha nem veszem fel a telefont, rögtön jönnek a szemrehányások, hogy biztos meguntam és/vagy direkt kerülöm őket.

A másik probléma, hogy ők nagyon bulizósak, én viszont egyáltalán nem vagyok ilyen típus. Nem szeretek inni sem, mégis folyamatosan próbálnak rábeszélni a bulikra, sőt sokszor vicceskedve mondják, hogy majd ők "itatnak" engem. Szerencsére ez eddig nem történt meg, mert nem hagytam, de ettől még rosszul esik, hogy nem tisztelik a határaimat. A 16 éves barátnőm ráadásul sokszor annyira lerészegedik a bulikban, hogy már alig lehet vele bírni.

A nemet sem igazán fogadják el. Ha valahova nem akarok menni, akkor könyörögnek vagy erősködnek. Őket majdnem mindig mindenhova elengedik a szüleik (bár a 16 éves barátnőmmel mostanában elég szigorú az anyja), engem viszont eléggé fog az anyukám, főleg a tanulás miatt. Én ezt megértem, mert csak jót akar nekem, viszont a barátnőimnek ez nagyon nem tetszik, és emiatt sokszor szidják anyukámat, ami nekem nagyon rosszul esik.

Mostanában egyre többször gondolkodom azon, hogy lehet, nem kellene tovább erőltetnem ezt a barátságot, mert sokszor inkább lehúznak és rossz irányba akarnak vinni. Állandóan azt érzem, hogy készenlétben kell állnom, nehogy valamin megsértődjenek vagy kiakadjanak rám.

Vannak más barátaim is, akik sokkal nyugodtabbak és kedvesebbek, csak sajnos messzebb laknak, ezért nehezebb velük találkozni.

Lehet, hogy egyszerűen kinőttem ebből a társaságból? Ti mit tennétek a helyemben?

Van két közeli barátnőm. Az egyikük 18 éves, vele már kb. 9 éve tart a barátságunk, a másik pedig 16 éves, aki ugyanabba a gimibe jár, ahova mi is járunk (vagyis én csak jártam, mert most ballagtam), vele kb. másfél éve lettünk jóban.

Az igazság az, hogy sokat köszönhetek nekik. Amikor tudunk, szervezünk programokat, sokat nevetünk, beszélgetünk, szóval vannak nagyon jó pillanataink. Viszont ennek van egy másik oldala is, ami egyre jobban megvisel.

Mióta a 16 éves barátnőnk is bekerült a társaságba, sokszor azt érzem, hogy a velük való kapcsolat inkább stresszt és feszültséget okoz bennem. Napi szinten hívogatnak, sokszor órákig beszélnek olyan dolgokról, amik egyáltalán nem érdekelnek, viszont nagyon nehéz velük lezárni a hívást. Hiába mondom, hogy dolgom van vagy tanulok, sokszor mintha meg sem hallanák.

Most készülök a szóbelikre, ezért többször normálisan elmondtam nekik, hogy napközben tanulok, és inkább este keressenek, de ezt főleg a 16 éves barátnőm nem nagyon érti meg. Ha nem veszem fel a telefont, rögtön jönnek a szemrehányások, hogy biztos meguntam és/vagy direkt kerülöm őket.

A másik probléma, hogy ők nagyon bulizósak, én viszont egyáltalán nem vagyok ilyen típus. Nem szeretek inni sem, mégis folyamatosan próbálnak rábeszélni a bulikra, sőt sokszor vicceskedve mondják, hogy majd ők "itatnak" engem. Szerencsére ez eddig nem történt meg, mert nem hagytam, de ettől még rosszul esik, hogy nem tisztelik a határaimat. A 16 éves barátnőm ráadásul sokszor annyira lerészegedik a bulikban, hogy már alig lehet vele bírni.

A nemet sem igazán fogadják el. Ha valahova nem akarok menni, akkor könyörögnek vagy erősködnek. Őket majdnem mindig mindenhova elengedik a szüleik (bár a 16 éves barátnőmmel mostanában elég szigorú az anyja), engem viszont eléggé fog az anyukám, főleg a tanulás miatt. Én ezt megértem, mert csak jót akar nekem, viszont a barátnőimnek ez nagyon nem tetszik, és emiatt sokszor szidják anyukámat, ami nekem nagyon rosszul esik.

Mostanában egyre többször gondolkodom azon, hogy lehet, nem kellene tovább erőltetnem ezt a barátságot, mert sokszor inkább lehúznak és rossz irányba akarnak vinni. Állandóan azt érzem, hogy készenlétben kell állnom, nehogy valamin megsértődjenek vagy kiakadjanak rám.

Vannak más barátaim is, akik sokkal nyugodtabbak és kedvesebbek, csak sajnos messzebb laknak, ezért nehezebb velük találkozni.

Lehet, hogy egyszerűen kinőttem ebből a társaságból? Ti mit tennétek a helyemben?

Nem tudom, hogyan dolgozzam fel azt, hogy az anyám csak akkor kedves velem, amikor minden tökéletes. Ha hibázom (akár teljesen apró dolgokban is), egyből jön a flegmázás, a kiabálás, sőt még kurvaanyázni is szokott néha.

A legrosszabb az egészben, hogy nem érzem azt, hogy "rossz gyerek" lennék. Mindig is nagyon szótfogadó voltam, próbáltam jól viselkedni, megfelelni, nem problémát okozni. Mégis sokszor azt érzem, hogy ezt sosem értékelte igazán.

Nagyon irigylem azokat az embereket, akiknek a szülei normálisan, tisztelettel beszélnek velük akkor is, ha hibáznak vagy nem tökéletesek. Nálunk mintha csak addig lenne béke, amíg minden pontosan úgy történik, ahogy kell.

Igazából nem is tudom, tanácsot várok-e, csak szerettem volna kiírni magamból, mert mostanában nagyon nehéz ezt nem magamra venni. 🥲

Sziasztok!

18 éves lány vagyok, és az utóbbi fél évben eléggé elengedtem magam étkezés terén. Egyáltalán nem figyeltem arra, hogy mit eszek, nem számoltam a kalóriákat, és rendszeresen ettem édességeket, chipset meg egyéb snackeket. Emiatt sajnos elég gyorsan fel is szedtem pár kilót, ami eléggé meglátszik rajtam (főleg a combomon és a fenekemen), és ez nagyon zavar.

Télen és tavasszal még nem foglalkoztam vele annyira, mert a vastag ruhák úgyis eltakarták a fölösleget, meg valahogy nem érdekelt különösebben. Most viszont, hogy közeledik a nyár, egyre rosszabbul érzem magam a bőrömben, és eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, én nem nézhetek így ki.

Szeretném elkezdeni számolni a kalóriákat, egészségesebben enni, és fogyni pár kilót. A probléma az, hogy még itthon élek a szüleimmel, így nem magamra főzök, ezért attól tartok, hogy nem fogok tudni mindent grammra pontosan mérni vagy kiszámolni. Szeptembertől valószínűleg kolis leszek, és abban reménykedem, hogy ott valamennyivel könnyebb lesz jobban kontrollálni az étkezést, de addig is szeretnék elkezdeni változtatni.

A másik problémám az, hogy szeretném teljesen elhagyni a mindenféle egészségtelen édességeket és snackeket, viszont félek attól, hogy ha hosszabb ideig nem eszek ilyesmit, akkor egyszerűen meg fogok őrülni, mert annyira hiányozni fog. Nem tudom, hogy érdemes-e teljesen megvonni magamtól ezeket, vagy néha beleférhet egy kis nasi.

Azoktól kérdeznék, akik hasonló helyzetben voltak:

- Hogyan kezdtetek neki a fogyásnak?

- Mennyire kell pontosan számolni a kalóriákat?

- Lehet fogyni úgy is, ha nem tudok mindent lemérni?

- Ti teljesen elhagytátok az édességeket, vagy néha ettetek?

- Van valami tanácsotok arra, hogyan ne adjam fel pár hét után?

Bármilyen tapasztalatot vagy tanácsot szívesen fogadok. 😊

Sziasztok!

18 éves lány vagyok, és az utóbbi fél évben eléggé elengedtem magam étkezés terén. Egyáltalán nem figyeltem arra, hogy mit eszek, nem számoltam a kalóriákat, és rendszeresen ettem édességeket, chipset meg egyéb snackeket. Emiatt sajnos elég gyorsan fel is szedtem pár kilót, ami eléggé meglátszik rajtam (főleg a combomon és a fenekemen), és ez nagyon zavar.

Télen és tavasszal még nem foglalkoztam vele annyira, mert a vastag ruhák úgyis eltakarták a fölösleget, meg valahogy nem érdekelt különösebben. Most viszont, hogy közeledik a nyár, egyre rosszabbul érzem magam a bőrömben, és eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, én nem nézhetek így ki.

Szeretném elkezdeni számolni a kalóriákat, egészségesebben enni, és fogyni pár kilót. A probléma az, hogy még itthon élek a szüleimmel, így nem magamra főzök, ezért attól tartok, hogy nem fogok tudni mindent grammra pontosan mérni vagy kiszámolni. Szeptembertől valószínűleg kolis leszek, és abban reménykedem, hogy ott valamennyivel könnyebb lesz jobban kontrollálni az étkezést, de addig is szeretnék elkezdeni változtatni.

A másik problémám az, hogy szeretném teljesen elhagyni a mindenféle egészségtelen édességeket és snackeket, viszont félek attól, hogy ha hosszabb ideig nem eszek ilyesmit, akkor egyszerűen meg fogok őrülni, mert annyira hiányozni fog. Nem tudom, hogy érdemes-e teljesen megvonni magamtól ezeket, vagy inkább néha beleférhet egy kis nasi.

Azoktól kérdeznék, akik hasonló helyzetben voltak:

- Hogyan kezdtetek neki a fogyásnak?

- Mennyire kell pontosan számolni a kalóriákat?

- Lehet fogyni úgy is, ha nem tudok mindent lemérni?

- Ti teljesen elhagytátok az édességeket, vagy néha ettetek?

- Van valami tanácsotok arra, hogyan ne adjam fel pár hét után?

Bármilyen tapasztalatot vagy tanácsot szívesen fogadok. 😊