​
Komoly gondjaim vannak a rendelésekkel, mert hiába vár egy rahedli könyv olvasásra, mindig van valami ami inkább érdekel és hát azt meg kell ugye rendelni... A kupacból egy-két könyv elolvasása után újra olvasok néhányat a kötelező olvasmányokból felnőtt fejjel. Hát nagyon kíváncsi leszek rá 😁
Nyugtassatok meg, hogy nem csak én vagyok már-már kényszeres gyűjtő 🤣
Sziasztok!
Azért gondoltam, hogy inkább itt kérdezem meg, mert leginkább olyan jellegű könyveket olvasok, amiben szépen kirajzolódnak emberi jellemek, lélektan, viselkedések, társadalomkritikák, ilyesmik.
Egy átlagos olvasó vagyok, nem vagyok mű elemző, tehát nem ilyen jellegű lenne az élmenybeszámoló.
Szívesen mesélnék egy-egy könyvről, hogy én hogyan éltem meg, milyen érzések kavarogtak bennem. Ismerőseim között nincs akivel megoszthatnám efféle dolgaimat. 🤗
Aztán kommentben mehetne a véleménycsere. :)
Én csak a 2022-esen vettem részt, az azt követő utolsóról sajna lemaradtam.
De imádtam, alig vártam, hogy leteljen a cooldown, még a discordon is aktív voltam, hogy a megfelelő helyre tegyek, védjek vagy támadjak.
Brutálisan jó élmény volt. Kar hogy megszűnt...(Vagyis hát egyelőre nincs tervben folytatás)
Az utóbbi egy-másfél évben lettem aktív olvasó. Jelenleg leginkább az olyan írások érdekelnek amik emberi sorsokat, életutakat mutatnak be, különösképpen a gyermekkor. Mindig is érdekeltek a lélektani értékekkel bíró történetek, filmek, bármi.
Újabban azon elmélkedem, hogy néhány kötelező olvasmányt újra szeretnék olvasni felnőtt fejjel.
Ti, akik már olvastatok újra ilyen könyvet, mi volt a jellemző? Az nyilvánvaló, hogy másként olvas az ember gyerekként és felnőttként.
Melyik mű volt abszolút pozitív csalódás számodra?
Volt ami ugyan úgy semmit sem mozdított meg benned?
Kb másfél-egy éve kezdtem aktívan könyveket olvasni, amolyan önfejlesztés, önismeretszerű jelleggel. Abszolút vakon voltam, így a helyi könyvesboltban minden bátorságomat összeszedve kértem a hölgy segítségét, hogy ajánljon nekem nehéz témájú könyvet, ahol valamilyen szenvedés, nehéz életút a fő téma, miközben betekintést kapunk a szereplő(k) gondolataiba is.
A hölgy Lantos Péter, A fiú aki nem akart meghalni című könyvet adta a kezembe. Hát őszintén szólva a kötelező olvasmányokat leszámítva, ez volt az első könyv amit olvastam. Elég nehéz kezdés, szó se róla!
Na, viszont annyira, de annyira, de annyira megfogott ez a miliő, ez a téma úgy általában, hogy nagyon rá kattantam a nehéz témájú olvasmányokra.
Mivel ekkoriban a belső gyermeki énem volt a terítéken, így leginkább olyan könyveket halmoztam fel, amik javarészt gyerekekkel történt, vagy a történet attól kezdve van bemutatva.
A kérdésem lényege igazából az volna, és az érdekelne, hogy kinek mi a motivációja, vagy mi volt, amikor traumatikus könyveket kezdett olvasni?
Őszintén érdekel, hogy kinél mi volt az indok.
Nálam elsősorban az volt, hogy kerestem valakit aki olyan mint én. Hátha ez meg válaszol majd néhány kérdésemet. Nyilván nem így lett, de a könyvek maradtak.
Mindig is imádtam megismerni mások történeteit, nehézségeit, de mivel nagyon kevés ember van az életemben így maradtak a könyvek. Az ilyen téma pedig szerintem eléggé intim, az emberek nem igazán szeretnek beszélni őszintén a traumáikról, nehéz dolgaimról.
Nem feltétlenül a szenvedést keresem, inkább azt, hogy kivel mi történt, hogyan, és a legfontosabb ami számomra leginkább érdekes: közben megtudni azt, hogy miként változik az adott személy világfelfogása, szemlélete, viselkedése, hogy miként képes alkalmazkodni embertelen körülmények ellenére is. Illetve, hogy mit kezd ezzel az egésszel utána.
Jónéhány gyöngyszem megfordult a kezembe azóta amik abszolút a kedvenceim lettek a nehéz téma ellenére.
Ha úgy van szívesen írok címeket, de Te is írhatsz nyugodtan! :)
Vagy kérdezz bármit erről, azt sem bánom.
Bocsi, ha hosszú lett. Köszi, ha elolvastad.
Ha pedig válaszolsz is, pacsi, király vagy! 🤗
Egész életemben nagyon kevés inger ért, azok többsége valszeg rosszak voltak. Így sok mintára nem tettem szert és belépve a felnőtt élet miliőjébe nekem pokoli nehéz volt, és nagyban hozzá járult a további inger szegény élethez.
Egy szomorkás időszakomban láttam egy filmet, címe: Tess és Én - Életem legfurcsább hete.
Akkor kb 26 éves lehettem és be kell valljam, elképesztően kiugrasztott a kis szürke semmiből. Nem azonnal, de elkezdtem nagyon apró változtatásokat eszközölni, hogy jobban érezzem magam és egy TikTok videóban láttam egy nagyon szuper helyet Ausztriában. Egy hegyi tavat mutatott be a készítő, nevén nevezve a Lünersee-t.
Ez Budapesttől mintegy 1000km-re van, és ami megfogott benne, hogy VAN oda közvetlen vonat. Mi a fasz?! Gondoltam magamban.
Így hát, abszolút meggondolatlanul vettem is jegyet hogy majd egy hétvége alatt letudom. Mindezt úgy, hogy a szomszéd városba is utáltam átmenni, ha valami ügyintézés oda hívott.
Jegy megvan. Oké. Az agyam nyilván már ellenkezett, jött a tipikus hagyd a faszba attitűd, minek? Kell ez neked? Stb...
De úgy voltam vele, hogy muszáj ezt megtennem, és muszáj ilyen drasztikus lépésre elszánnom magam, hogy végérvényesen bebizonyítsam magamnak, hogy nem megtenni még mindig sokkal rosszabb, mint meg sem tenni.
Azt megnéztem, hogy nagyjából milyen idő lesz, és... Fogjuk rá, hogy "alkalomhoz" illő viseletben mentem... De mást nem néztem, hisz halvány lila gőzömsem volt arról, mi minden vár egy emberre egy ilyen kiruccanás során. (Ugye.. a minták, a készlet amiből az ember dolgozik... 😅)
Eljött az utazás ideje, egy hajszál választott el, hogy ne induljak el.
Bécsbe érve meglepődve konstatáltam, hogy ketté válik a vonat. Erről sem hallottam ezelőtt soha... Egyből kerestem a kalauzt, hogy figyu, bocsi, tuti jó vonaton vagyok?! (Jó vagonra szálltam)
Aztán Bludenzbe érve, ahol egy 10 perces busz út után oda lehet érni a hegyre felvezető felvonóhoz rájöttem: alulöltoztem, ömlik az eső, és korábban az akkoriban zajló pályafelújításokkal sem számoltam, így majd egy órás késéssel értünk oda, ergo busz nincs.
Így hát, azt a 10-15km-t gyalog tettem meg. Itt ismertem meg magam igazán elsőnek. Felemelő érzés volt egyébként.
Aztán jött a következő akadály: ahogy haladtam felfelé az esőből havazás lett, aztán üres felvonó épület várt, hiszen mint megtudtam csak bizonyos időszakban üzemel. A hegyi turista út pedig szóba sem jöhetett, hiszen ahhoz végképp alul voltam öltözve, és hó takarta az útvonal nagy részét.
Vissza indulva egy kisebb hegy csúcsára volt egy ösvény, gondoltam megnézem azt.
Annyira kibaszottul idilli helyen vitt az a kis ösvény... És oda sem jutottam fel, hiszen nagy részt az is hófödte táj volt és az utolsó 4-500 méteren úgy határoztam, hogy nem szeretnék a hírekben szerepelni, hogy hegyi mentők mentettek ki mert balfasz voltam és felkészületlen, szóval diadalittasan de kicsit csalódottan is vissza indultam a városba. De azért a hegyek közötti kis tisztáson leültem magamnak pár órára hisz volt időm.
Bazdmeg. Itt vagyok. Egyedül. 1000km-re. Mindentől távol, és még racionális döntést is képes voltam meghozni. És a sok belső hang ellenére ami próbált lebeszélni, nem történt semmi rossz. El sem akartam hinni. Itt kezdődött el az életem.
Azóta, vettem kocsit, számtalan alkalommal jártam külföldön egyedül, illetve kialakult egy szuper kis túrás csapat is, akikkel mind idehaza, és mind külföldön is megfordultunk a hosszú hétvégék alkalmával.
Tökéletes nem lett az életem, van sok leküzdendő dolgom, sok szokásom amit illene már átalakítanom, de vissza gondolva erre az időszakra eléggé ég és föld.
Vissza érve Bludenzba körbe jártam a várost, ettem egy szupi pizzát, az állomás előtt leültem elszívni egy cigit (fúj, tudom!) és ekkor egy korombeli szakad külsejű srác németül karattyol nekem. Mondom English... Sorry.
Erre ő: do you need kokain?
Mondanom sem kell, mindenre számítottam, de erre nem. Közöltem vele kedvesen, hogy köszönöm de nem. Kicsit beszélgettünk majd otthagyott.
Aztán hazajöttem és kicsit más ember lettem.
(Bocsi ha túl hosszú lett 🥹)
Neked mi volt ami abszolút nagy vállalás volt és kiugrasztott a kis megszokott "biztonságos" közegből?