u/sophia_kovach

Nálam a Csábítunk és védünk ilyen. Tinédzserkoromat kitette ez a film, nagyon nagyon szeretem. Annak ellenére, hogy két híres színésznőé benne a főszerep(Sofia Vergara, Reese Witherspoon), ez a film teljes homályban él. A storyline a csavar miatt kicsit bonyolult, de röhögés nélkül nem lehet kibírni.

Nem ez volt az álmom, nem vágytam erre, de nem igazán van más választásom. 18 éves vagyok, holnap adom be a papírjaimat az egyetemre testnevelési és óvodapedagógia szakra. Eredetileg kimondottan testnevelő tanárnak szerettem volna tanulni, de itt Ukrajnában nagyon rossz a tanári fizetés és azt sem lehet tudni, hogy négy év múlva(ennyi idő kitanulni) lesz-e még egyáltalán magyar oktatás Kárpátalján(az ukrán nyelvet nem beszélem). Óvónőnek valóban jó lennék, nagyon szeretek játékokkal játszani, kreatív is vagyok, illetve értek a gyerekek nyelvén, tudok a szintjükön beszélni. Viszont nagyon rosszak a személyes óvodai tapasztalataim. Tudni kell rólam, hogy nagyon anyás voltam, emiatt sírtam is az oviban rendesen. Az óvónők nyilván ezt nem díjazták, nyugtatás helyett inkább megalázást vagy elkülönítést kaptam. A kollektív büntetés is működött, ha többiek bottal kaptak, akkor én is és persze ezért sem volt szabad sírnom. Az alvás egy rémálom volt, sosem tudtam elaludni(ezért is járt a büntetés), gyakran anyukám ezért értem jött ebéd után. Nem akarom az összes traumámat felsorolni, hogy ne legyen túl hosszú ez a poszt, de ha valaki óvodát emlit nekem, akkor mindig ezek az emlékek jutnak először eszembe. Na de persze a cuki gyerekeknek van egy undibb oldaluk is, többségük még nem tudja megtörölni magát, rosszabb(és sajnos gyakori) esetben pelenkás. Ezt a részt én egy az egyben nem szeretném vállalni, de persze muszáj lesz csinálom, ez is munka része.

Ennyit szerettem volna írni, köszönöm, ha lelkesítetek kicsit és más óvónők pozitív tapasztalatait szívesen olvasom! Legyen szép estétek!

Nagyon érett már, hogy ezt ki írjam magamból...(Lehet, hogy a téma nem feltétlen illik ide, de az ask hungaryn törölve lenne.) Szóval kb egy évvel ezelőtt kórházba kerültem a gyerekosztályra(17 évesen), gyomorproblémával, infúziót kaptam öt napon át. A doktornő mondta, hogy eldönthetem, hogy éjszakára hazamegyek, vagy bent alszom. Az otthon mellett döntöttem, de persze kaptam egy ágyat az egyik kórteremben a kezelés idejére. Harmadik nap, mikor bejöttem, láttam, hogy egy kisfiú fekszik az ágyamban. Néztem ki a fejemből, mint egy szerencsétlen, hogy ez most mi, ez az én ágyam volt. Hát tényleg csak volt, az orvosokat nem érdekelte, muszáj voltam egy másik ágyra lefeküdni. Az új ágyat már senki sem vette el. Negyedik napon korán reggel behoztak egy lányt és nemes egyszerűséggel lefektették a kisfiú ágyára(egyébként az ágynemű egyszer sem volt lecserélve). A kisfiúnak délután hozzám hasonló reakciója volt, ő sem értette, miért nem fekhet az ágyába. Tehát ha úgy vesszük négy nap leforgása alatt három ember feküdt ugyanazon az ágyon, ugyanazon a takarón, más-más betegséggel. Máshol is előfordult már hasonló? Azért a lófasznak is van ám vége...

Kezdem én. Kicsi voltam még, talán tíz éves. Egy kisboltban voltam anyukámmal. Épp beszélgettünk valakivel, amikor egy néni befelé jövet megbotlott a küszöbbe és telibe beesett az ajtó mellett lévő vizes üvegek közé. Én egyből elfordultam, hogy ne látszon, hogy nevetek. A nénit egy bácsi felsegítette, látszólag nem lett semmi baja, csak a térdét fájlalta kicsit. Hetekkel később kiderült, hogy mégsem volt az az esés annyira semmilyen, ugyanis a térdfájdalom nem akart múlni, ezért a néni elment orvoshoz. Nagy részleteket nem árult el, csak annyit, hogy a térdét meg kellett volna műteni, ami nyilván nem történt meg, ezért maradandó károk keletkeztek.

Ennek már jó pár éve, szoktam néha a nénit látni az utcán és sajnálom, hogy olyan csúnyán sántít.

Hasonló sztorik?

I don't have Amazon Prime and my english is not perfect.

18 éves lány vagyok. Már gyerekkoromban is durván introvertált voltam, az óvodában is az volt a probléma, hogy nem barátkozom senkivel, mindig egyedül játszottam és ha valaki csatlakozni akart, akkor egyszerűen felálltam otthagytam. Az okom mindig csak az volt, hogy egyedül akarok játszani. Ez az iskolában sem működött máshogy, ott sem szóltam senkihez és a kinézetem miatti bullyng szintén nem növelte a kedvem a barátkozáshoz. Ötödik osztályban lett pár osztálytársam, akikkel eltudtam beszélgetni, de éreztem, hogy nem fog barátságba sodródni. Ez abban nyilvánult meg a legjobban, hogy mindig csak második választás voltam, azaz csak akkor jöttek oda hozzám, ha nem jött a másik barátjuk/barátnőjük suliba. Viszont, ha úgy mentem oda hozzájuk, hogy itt voltak, akkor egyszerűen ignorálva lettem, vagy el lettem küldve.(Bocsi, ha ez nem teljesen tiszta, igyekszem úgy fogalmazni, hogy érthető legyen és ne túl hosszú). 14 évesen sulit váltottam. Az új osztályomban addig tűnt úgy, hogy lesznek barátaim, ameddig meg nem tudtuk az alapvető dolgokat egymásról(pl kedvenc szín meg ilyen hülye kérdések), utána egyszerűen nem volt olyan téma, amihez én bármit is hozzá tudtam volna fűzni. Itt is kipróbáltam azt a taktikát, hogy próbálok becsatlakozni beszélgetésekbe(kezdeményezni sosem tudtam), de ők kerekperec megmondták, hogy ne szóljak közbe, mert már beleásták magukat a témába. Ezentúl én az iskolapszihológuson kívűl tényleg nem beszélgettem senkivel. Jelenleg végzős vagyok, szűk három hét és ballagok. Szeptemberben kezdem az egyetemet és anyukám aggódik értem. Amikor anno tesóm kezdte az egyetemet, neki ott volt a barátja, aki tudott neki segíteni, elboldogultak ketten. Viszont én egyedül fogok járni órákra, egyedül kellesz mindennel megismerkednem, tartanom kellesz a frontot. Nem teljesen értem, hogy anyukám miért aggódik efelől, hiszen rengeteg diák van, akik hasonló cipőben járnak, elvégre az egyetem egy teljesen új hely és nem biztos, hogy lesz ott ismerős arc. Ma, amikor kimentem anyához és megkérdeztem, hogy nincs-e kedve társasozni, azt mondta nekem, hogy mi már nem egy korosztály vagyunk, nekem a saját korosztályommal kellene játszanom. Belegondolva tényleg igaza van, de én valahogy mégsem érzem a magányt. Napközben, ha nem tanulok, akkor elvagyok a hobbiaimmal és nem kívánok hozzá társakat. Ha jobban belegondolok a dologba, akkor azért valamennyire ijesztő. Ha nem lesznek barátaim, akkor egyedül fogok élni, anyukám meg nem lesz mindig mellettem. Anya nagyon buzdít engem a barátkozásra, az egyetemen talán lesz is rá lehetőségem, de fogalmam sincs, hogyan kell belekezdeni(már nem a "Szia! Hogy vagy?" korosztály vagyok, de más módot egy beszélgetés kezdésére nem tudok).

Minden véleményt és tanácsot elolvasok, kíváncsi vagyok mit gondoltok róla. Előre is köszönöm, már csak ha elolvastátok!

Dear believers! I would like to ask for your help. I have known about the existence of God and believed in Him all my life, but I really started to deal with Him only when I was fifteen years old, when I participated in the Lord's Supper for the first time. I only went to church as a child, and now I don't go and don't plan to because of the bad mentality of the church and the bad reputation of the priest (I think you can practice faith without a church), but that's not why I'm writing this post. Last August, when I felt God's presence the strongest (I really prayed and read the Bible more than ten times a day), I was suddenly hospitalized for five days with stomach problems. When the doctor said that I would be in the hospital for several days, I started crying and praying to God to heal me very quickly and not let me suffer. That was the last time I spoke to Him honestly. What they did to me in the hospital was terrible. They took my bed, there was no opportunity to shower, the sheets weren't changed (probably several people were lying on the same blanket before me). In addition to all this, I fainted, had a panic attack, and it was as if God wasn't there. It's been 8 months since then, and I don't trust God, I don't pray at all, and somehow I don't miss him, because my life is just as good without faith as with faith. I know that this is not right at all, and I feel like I'm starting to become a bad person. I'm trying to return to God, but it's not working, I think praying is useless, because God knows what's inside me anyway. I really ask for your advice, I want to return to God as soon as possible, because I'm going in the wrong direction. Thank you in advance for your help!

Még gyermekkoromban láttam egy klipet, amelyben egy egy nő ül egy vízzel tele kádban egy fehér pulcsiban és alsóneműben. A haja barna és (talán) össze van fogva. Körülötte minden fehér, maga a klip is úgy nézett ki, mintha túlzottan is meg lenne világítva.

A másik már jobb minőségű. Tolószékes, végtag nélküli emberek voltak benne egy nagyon szép, növényekkel díszített helyen. A dalt egy nő énekelte.

Egyik zene sem magyar. Valaki esetleg felismeri ennyi infó alapján?