Tegnap voltam esküvőn csak sima résztvevőként, de a végére úgyis tökre elfáradtam, alig vártam, hogy beessek az ágyba. Akik meg házasságot kötnek, egy csomó szervezési dolog miatt kell idegeskedjenek, állandóan kell jópofizni a vendégekkel, végig kell maradni, mindenben részt venni. Ha végre letudják az egészet nem hulla fáradtak ők is?
Az ókorban talán még fordítva volt, mert a híres görög, római civilizációk délen alakultak ki, de az iparosodás és Európa gazdasági felemelkedése más kontinensekhez képest inkább északon történt. Arról is olvastam egyszer, hogy a reformációnak is egyik oka volt, hogy az északi területeken már nagyban épültek a gótikus katedrálisok, mert a helyi gazdaság kitudta termelni, míg délen minden pangott és azért is vezették be a bűnbocsátó cédulákat, hogy a római Szent Péter bazilikára előteremtsék a pénzt és megsarcolják a gazdagabb német, holland tartományokat.
Az emberi szexualitás eléggé összetett, mert nagyon sok minden másképp működik, mint a legtöbb emlős állatnál. Ami az egyik legfontosabb különbség, hogy nincs ez az úgynevezett ösztrusz, vagyis hogy nincs egyértelmű jele, hogy mikor van termékeny állapotában valaki. Az állatoknál ez nincs így, ott elszíneződnek az emlők, különböző illatanyagot bocsátanak ki, amiből a hímek tudják, hogy mikor termékenyek a nőstények. Az embernél ez nincs így, a férfiak nem tudják, hogy a nők mikor vannak ebben a szakaszban, gyakran a nők maguk sem, hacsak nem használnak valami spéci módszert erre. De ez mindenesetre egy elég jelentős különbség, evolúciós szempontból valami olyasmit olvastam, hogy fontos a kötődés kialakulása, ez a szerelem is másnéven, ami szintén azért kell, hogy hosszabb ideig tartsa együtt a két embert, mert az utód gondozása nagyon költséges feladat. Tehát annyi energiát kell beletenni, amihez erős motivációt kellett kialakítani. Másrészt meg az ember az egyetlen faj, ami képes szégyent is érezni a szexualitás miatt, ez is egy nagyon érdekes dolog.
Tulajdonképpen evolúciós szempontból nézve a fogamzásgátlásnak nincs értelme, hiszen egy jól működő, természetes testi funkciót próbálunk nem működővé tenni és saját genetikai állományunkat megszakítani. Ugyanakkor kulturálisan már az ókorból is vannak feljegyzések erről, hogy milyen módszerekkel próbálták gátolni a fogantatást. De ez már a letelepült, mezőgazdaságra épülő társadalmak működése, mert ott már megjelent a magántulajdon, szóval nyilván nem volt mellékes ki ki után örököl, hogyan osztódik a vagyon, hány gyerek van. Viszont előtte, amíg a vadászó-gyűjtögető életmód volt, addig vajon volt igény a fogamzásgátlásra? Mert elvileg, ha több gyerek volt egy törzsben, mint amennyit etetni tudtak, akkor szintén nem nagyon volt mit csinálni, valószínűleg egy részük meghalt. Ellenben akkor viszont nem volt érdek, hogy ne szülessen új, mert a törzsnek fent kellett maradnia. Aztán persze később, hogy a vallások meg a kulturális normák hogyan építették magukba ezt az elvet az megint más kérdés.
A napokban néztem egy műsort egy neves hazai biológussal, aki így a szépségipar meg a kozmetikumok káros hatásairól beszélt és így mellékszálként megemlítette, hogy őt is sokan támadják kommentekben, hogy nem néz jól ki, csúnya, de hogy ezzel ki van békülve és ettől függetlenül a családja elfogadja, neki ez elég. És nem tudom, de ez nekem annyira inspiráló volt, mert itt a neten tényleg semmi másról nem szól a világ csak, hogy kinek milyen külseje van, milyen magas, milyen izmos, milyen karcsú, mennyire arányos az arca, hány pontos a tízes skálán, hova lövi be a szintjét és akkor jön ez az ember és látszik rajta, hogy túlsúlyos, alacsony, de olyan intelligens és sugárzik róla, hogy jól érzi magát a bőrében. Hát természetes, hogy neki lesz egészséges, kiegyensúlyozott párkapcsolata, nem annak, aki mindenben tökéletes akar lenni és ezeken filózik, hogy vajon ő hány pontos és milyen kategória felett hajlandó csak valakivel szóba állni.
Persze, álszent dolog lenne azt mondani, hogy egyáltalán nem számít a külső, de hogy nincs annyira erős korreláció a párkapcsolati elégedettséggel, azt lehet. Vagyis igazából ennek az identitásnak vagy önbizalomnak a belső felépítése érdekel, hogy "igen, objektíven lehet, hogy nem vagyok vonzó külsőre, de attól még lehetek egy tök jó társ", hogy ehhez mégis lelki erő kell, de nagyon felnézek azokra, akik elérik.
Tehát nem arra gondolok, amikor valamilyen társkeresőről találkoztok, hanem egy baráti társaságba vagy közösségbe jársz valakivel, van egy alap ismeretség, nevezzük akár barátságnak is. És így idővel az egyikben mondjuk felmerül, hogy esetleg több is lehetne. Hogyan lehet ilyen esetben áttörni azon a gáton, hogy ki kell mutatni, hogy romantikus értelemben érdekel a másik? Mert, ha rosszul sül el, akkor az visszahat a már meglévő kapcsolatra, ha újra kell találkozni, a közösségben is észrevehetik és elindulhat egy pletyka is.
​
Gyerekkoromban ismertem egy plébánost, rajta időnként lehetett érezni, a beszédén is hallatszott meg voltak kínos helyzetek mikor mások kellett felsegítsék a földről.
Nyilván az alkoholprobléma nem csak a papokat érinti, a civil társadalomban is elég gyakori jelenség, de azért egy olyasvalaki esetén, aki elvileg jó példát kéne mutasson a közösségnek azért más megítélés alá esik.
Manapság sok szó esik a szingliségről, de valójában mindig is voltak olyan emberek, akik soha nem házasodtak meg vagy nem éltek tartós párkapcsolatban. Emiatt kíváncsi lennék, hogy mennyire befolyásolja valójában a hosszú távú egészséget és élettartamot az, hogy valakinek van-e párja.
Én ismertem néhány ilyen embert, érdekes módon főleg nőket. Nagyapám nővére például egyszerű falusi asszony volt, egész életében egyedülálló maradt, mégis megérte a 90 éves kort. Dédnagymamám egyik nővére szintén nem ment férjhez, a családjával élt és segített a gyerekek nevelésében. Olyanokat viszonylag többet ismerek, akik özvegyként éltek évtizedekig egyedül, de olyan embert már kevesebbet, akinek gyakorlatilag soha nem volt párkapcsolata.
Van a környezetetekben hasonló példa? Inkább férfiakat vagy nőket láttatok ilyen helyzetben? Szerintetek a hosszú élet szempontjából maga a párkapcsolat a fontos, vagy inkább az, hogy az embernek legyenek közeli emberi kapcsolatai és közössége?
E. O. Wilson amerikai antropológus használja ezt a fogalmat arra, hogy az ember bármennyire fejlett civilizációt épít, végső soron mégis biológiai lény marad, és vannak bizonyos korlátok, amiket hosszú távon nem lehet teljesen felülírni kulturálisan.
Például sokan azt mondják, hogy ha egy társadalomban nagyon megváltoznak a hagyományos nemi szerepek, vagy teljesen általánossá válik a gyermektelenség, annak előbb-utóbb demográfiai és társadalmi következményei lesznek. Vagyis egy ideig működhet egy adott kulturális modell, de ha túlságosan eltávolodik bizonyos biológiai alapoktól, akkor hosszú távon valamilyen visszarendeződés történik.
Nyilván az emberi történelem során a kultúrák mindig változtak és keveredtek, szóval ez önmagában nem új jelenség. Inkább az érdekelne, hogy szerintetek tényleg vannak-e olyan biológiai keretek, amiket egy társadalom hosszú távon nem tud teljesen figyelmen kívül hagyni.
I travel to Germany sometimes for work, and once I was driving with a German colleague and noticed that he only listened to English-language songs. I’ve also watched some German movies, and they mostly seem to use international, especially American music, even though the audience is obviously mostly German.
So I’m curious: how much demand is there still for German-language music? Can it still become culturally influential and deeply rooted in society, or is English-language music dominating more and more?
Valahogy az a benyomásom, hogy a "prűd” jelzőt inkább nőkhöz szoktuk kötni. Régebbi generációknál ez még erősebben látszott: sokaknál a nyilvános intimitás, csókolózás, stb. inkább tabu volt, és a kultúra része volt a visszafogottság.
Férfiaknál viszont mintha pont az ellenkező elvárás lenne: ha valaki nem beszél lazán szexről, nem viccelődik vele, vagy visszafogottabb ezen a téren, akkor könnyen ráfogják, hogy gátlásos.
Közben nekem sok dolog továbbra is inkább privát kategória, és nem érzem természetesnek a túlzott nyilvános intimitást. Érdekes, hogy ez más csoportoknál (pl. melegeknél) is gyakran téma, hogy mi fér bele és mi nem.
Egyre inkább azt érzem, hogy a randizás nagyon "játékszerűvé” vált. Sokszor az jön át, hogy fontos, mennyire vagy izgalmas, mennyire van meg rögtön a kémia, és hogy valahogy jól kell szerepelni. Meg utána barátoknak is csillogó szemekkel kell mesélni milyen extravagáns élmény volt, mert ez kelti fel az emberek érdeklődését.
Én viszont inkább nyugodtabb, lassabban feloldódó típus vagyok, és ez a fajta dinamika nem igazán áll közel hozzám. Beszélgetni alapból tudok, de amikor odáig jutnék, hogy elhívjak valakit, gyakran elbizonytalanodom, mert azt érzem, hogy nem vagyok elég izgalmas, vagy hogy mások ebben sokkal jobbak nálam.
Kíváncsi lennék, hogy más is megéli-e ezt hasonlóan, illetve hogy szerintetek lehet-e ezt az egészet kevésbé "játékként”, inkább egy természetesebb ismerkedésként kezelni. Ha valaki szintén nem az a klasszikus pörgős típus, neki mi működött?
Ich hatte ein paar schlechte Erfahrungen, und seitdem komme ich da irgendwie nicht mehr raus.
Körperlich funktioniert alles, wenn ich alleine bin (Morgenerektion, auch ohne Pornos keine Probleme), aber mit einer echten Partnerin klappt es einfach nicht richtig. Es fängt an, wird aber nicht wirklich stabil und lässt schnell wieder nach. Das ist ziemlich frustrierend und unangenehm.
Ich glaube, dass es vor allem Angst ist, weil es in entspannten Situationen funktioniert. Aber es wirkt sich inzwischen so auf mein Selbstbewusstsein aus, dass ich mich kaum noch traue zu daten – ein echter Teufelskreis.
Ich überlege, zu einem Sexualtherapeuten zu gehen.
Hat jemand ähnliche Erfahrungen gemacht und es geschafft, das zu überwinden? Was hat euch geholfen?